Fent és lent....

"Megismerkedtem valakivel. Második találkozásunkkor egyik másodpercről a másikra beleszerelmesedtem. Nem voltak gondolatok, miért ő és miért akkor…csak érzések….  különleges kapcsolat valakivel, akit előtte nem ismertél, mégis mintha mindig is veled lett volna.
Akivel minden perc ismerős volt, mégis újdonságokkal teli, akivel minden pillanat mérhetetlen nyugalomban telik, mégis rengeteg izgalmat rejt magában, akivel minden, de minden egyszerűen természetes…..

A szerelem perceiben az ego felolvad, nincs szerepe…..

Aztán idővel a rengeteg félelem, amit cipelek magammal felülkerekedett, és elnyomta szív hangját…..és azok a szenvedés percei…..

Megindul valamiféle harc a lélek és az ego között….. és az ego ellenkezik, ellenkezik, de a lélek hangja erős, bármennyire is próbálja az ego elnyomni.  Pedig hogy ellenkezik az ego még ilyenkor is!
Aztán ismét találkozunk. És jön megint a megnyugvás, az érzelmek kavalkádja, melyekbe beleolvadni annyira jó.... aztán eltelik megint pár hét. Várom, hogy lássam és találkozzunk….

És minden pillanat ismét egy csoda, amit Vele tölthetek. Aztán jönnek a szenvedések ismét.... majd újra találkozunk. és mikor elbúcsúzok tőle egyetlen szó jut eszembe utána: MINDEN. Semmi más. Ő maga a MINDEN, és ezáltal az is, ami én vagyok. És megint minden olyan természetes. Mintha egy burokban lennék, olyan mélyről jövő bizonyosság és szeretet vesz körül, amit nem éreztem még soha. 

De az ego tovább ellenkezik. Mert az ego, mikor elveszti szerepét, félni kezd, és megtesz mindent, hogy úgy érezd, nélküle senki vagy.

Azonban az együtt töltött kevés idő mindent felülír. Találkozok vele ismét.... halk és megnyugtató szavaival magasba emel és hagyja, hogy magam "lássak" meg mindent, amit ő már régóta lát, de tudja, nem tiszte, hogy formáljon.

Lágy és finom mindaz, amit tőle kapok, mégis vad és szenvedélyes, magával ragadó, hatalmas erejének nem tudok ellenállni.

Arra vágyom, hogy megélhessem mellette a NŐT. Azt a NŐT , aki évezredek óta ott bennem “csücsül”, és arra vár, hogy végre kiszabadulhasson. Vágyom rá, hogy megadhassam neki mindazt, amit egy NŐ megadhat a szeretett férfinek. Vágyom rá, hogy érezzem hatalmas teremtő erejét, érezzem fizikai erejét, és érezzem mindent elsöprő haragját is.
Vágyom rá, hogy szabad legyen, mert érzem, szabadsága nélkül elveszik, és elveszek én is.
Vágyom érintését és gondolatait szavakba formálva, Vágyom közelségét, mert ugyan nem tudom igazából szavakba önteni, de érzem, hogy igazi FÉRFI, egy ösztönös Lény…. Ő a szellő, ami simogat, Ő a nap, ami melegít, Ő a levegő, amit belélegzek, Ő maga az Univerzum.

És nincs tovább. mert újbóli találkozásunkkor ismét beleszeretek, holott azt „gondolom”, ez nem lehetséges. És úgy érzem, mindazt, amit éreztem eddig, nem lehet fokozni….. de, rádöbbenek, hogy mégis lehet…..mert érzem, érzem, hogy minden a szívemből indul.

Mikor, mint egy kis fénysugár, melegség kezd el szétáradni bennem, és eltelít teljesen. És akkor tudom, megtörtént….. menthetetlenül beleszerettem ismét, és mégis másképp…..

aztán megjelenik a gondolat: Ő rá vártam egész életemben…."

Lélekdonor....

Úgy múlik el minden ami fáj,
Hogyha úgy tartja kedve néha haza jár,
Nem szól hozzád csak leül egyedül,
Hogy érezd hogy élsz ott legbelül!

Cipelem a sorsomat de néha nem bírom el,
Keresem a lelkemet de van hogy nem felel,
Van amikor ringat lágyan és van hogy elsodor,
A szerelem az egyetlen lélekdonor!

Oly sok a szó ami betakar,
Folyton beszél de semmit nem akar,
A pillanat ami sokat ér némán múlik el,
Egy ölelés épp elég ha búcsúzni kell!

Amikor majd eljönnek a régen várt csodák,
Ne felejts el akkor majd kérlek gondolni rám,
Lesz, hogy csak ringat lágyan és lesz, hogy elsodor,
De a szerelem az egyetlen lélekdonor!

Tudom mindenért harcolnunk kell,
Egy őrült mondat miatt nem múlhat el,
Az idő telhetetlen van hogy mindent elrabol,
De valakinek te vagy a lélekdonor!

Cipelem a sorsomat de néha nem bírom el,
Keresem a lelkemet de van hogy nem felel,
Van amikor ringat lágyan és van hogy elsodor,
A szerelem az egyetlen lélekdonor!



Fantasztikusan gyönyörű ez a dalszöveg... és a zene is hozzá....na, és az előadó!!!

Elcsendesülve......

Egy kedves volt kollégámmal találkoztam nemrég. Hosszú idő után, és először a munkahelyen kívül, tényleg csak magunkkal foglalkozva sikerült beszélgetnünk. Sok mindenről szó volt, múltról, jelenről, jövőről... 

Nem történt semmi "különleges", mégis csodaként éltem meg azt a pár órát. A vele való beszélgetés eltelített, feltöltött, nagyon jól éreztem magam utána. Aztán találkoztunk még pár nappal később is, néhány perc erejéig. És akkor nagyon szépet mondott nekem.

Elmondta, hogy nagyon jól érezte magát ő is a találkozáskor. Elmondta, hogy szeret a hangulataihoz "zenét kötni", így mikor vezetett hazafelé, kereste azt a zenét, ami legjobban illet akkori hangulatához. De, valahogy nem találta. Aztán feladott a keresgéléssel, lekapcsolta a rádiót. 

És akkor rátalált..... rátalált arra, amit annyira keresett. És nem ez volt más, mint maga a CSEND.

Mélyen megérintett, amit mondott, azt gondolom, még senki sem fogalmazta meg felém ilyen egyszerűen és mégis ilyen szépen azt, amit a beszélgetés alatt és utána is éreztünk mindketten.

Azóta is eszembe jut többször....

eszembe jut, hogy vágyok arra a zenére, amit mások írtak meg..... vágyok rá, hogy a mélyből indulva adjam át magam az "őrületnek", hogy kitombolhassam magam, hogy elővarázsoljam azt a bizonyos "vadállatot" magamból attól a gyönyörtől, amit egy zene tud nyújtani.....

de ez csak úgy megy, ha a CSEND-ben megtalálom ösztönösen a zenét, a táncot, mindazt, ami oly boldogsággal tud megajándékozni.... mindazt, amitől minden sejtem mozgásba lendül, amitől azt érzem repülnék a föld felett......amitől minden olyan "természetesnek" tűnik, amitől egy szó, egy mondat, egy érintés a magasba emel.....

amitől "megérted" azt, hogy bármit csinálsz, legyen szó zenehallgatásról, egy baráti beszélgetésről,, bármiről...., mindegy mit csinálsz, ha teljes szívvel, félelmek nélkül, a lelkedből csinálod....

akkor Te magad vagy a zene, amit hallgatsz, Te magad vagy a tánc, amit jársz...., 

Te magad vagy bármi.....

mert ez a CSEND nem más, mint a lelked zenéje, a lelked tánca.

És mikor ezt megérzed..... mikor úgy tűnik minden CSEND-ben eltöltött pillanat érted van...... mikor ezt megérzed..... egyre vágysz már csak.... hogy megoszthasd ezeket az érzéseket mindenkivel, hogy lelkeitek együtt egyesüljenek ezekben a mindent kitöltő, feledhetetlen pillanatokban.....

Szeretettel telve......(folytatás)

Hogy kerülhetünk közelebb Istenhez? Mit is "kell" érezni? Érdekes kérdések. Ha bízom és hiszek abban, hogy Isten mindig velem-bennem van, ezek a kérdések értelmetlennek tűnnek.

Tegnap "értettem" meg (nem túl jó szó, de nem tudok jobbat arra, mikor úgy "összeállnak" érzések, gondolatok, és marad utánuk valami, amit megfogalmazni nem tudok, csak érzem: IGAZ), mikor visszafelé sétáltunk, hogy valahogy azt éljük meg egymással, amit most a Viskóban is olvashattunk.

"... az ajtó kitárult, és Mack egy jól megtermett, sugárzó mosolyú afro-amerikai asszonysággal találta szemtől-szembe magát. Ösztönösen hátraugrott, de túl lassúnak bizonyult.  Az asszony a termetét meghazudtoló fürgeséggel utolérte és a karjaiba zárta. Felkapta a földről, és körbe-körbe forgott vele, akár egy kisgyermekkel, és közben a nevét kiabálta: "Mackenzie Allan Phillips!' - Egy olyan személy szenvedélyével tette, mint aki rég nem látott, és nagyon szeretett rokonát látja viszont.... Mack szóhoz sem jutott. Ez az asszony másodpercek alatt áthágott minden társasági szabályt, amelyek mögé Mack gondosan beásta magát.

De volt valami a fogadtatás módjában, ahogyan ránézett, a nevét kiabálta, amitől Mack is ugyanannyira örült az asszonynak, bár halvány fogalma sem volt arról, ki is ő....." (W.P.Y: Viskó)

Minden alkalommal, amikor találkozunk, ezt élem meg én is. Öröm egy olyan ember felé, akit végül is szinte nem is ismerek, de akiről mégis tudok mindent. Mert a "lényegét", a lelkét kapom az első találkozásunk óta. Örömmel tölt el, ha találkozunk, és már akkor megjelenik az izgatott várakozás érzés, milyen lesz majd, ha legközelebb ismét találkozom Veled.

"- A legtöbb madarat arra teremtettem, hogy repüljön. Ha nem repülhetnek, az a bennük lévő repülési képesség korlátozása, és nem fordítva.....Téged viszont arra alkottalak, hogy szeretve legyél. Ezért számodra az jelent korlátozást, ha úgy élsz, mintha nem szeretnének, és nem fordítva.

- Érted ugye - folytatta Papa -, hogy ha a szeretetemnek nincsen tárgya - vagy még pontosabban: ha nincs valaki, akit szeressek - ha nem nem lenne ilyen közösségem önmagamon belül, akkor egyáltalán nem lennék képes a szeretetre? Olyan istened lenne, aki nem tud szeretni. Vagy ami még rosszabb, olyan istened lenne, aki ha úgy dönt, hogy szeretni akar, csak saját természetének korlátozásával tehetné ezt. Az ilyenfajta isten feltehetően szeretet nélkül cselekedne, az pedig kész istencsapása lenne. És az - ebben biztos lehetsz - nem én vagyok!...." (W.P.Y: Viskó)

Régen nem értettem. Mi az, hogy én szeressek valakit csak úgy? Akkor szeretek, ha engem is szeretnek. Most már "értem". Szeretni és ezáltal szeretve lenni.

Kettőnk kapcsolatában minden találkozásunkkal kicsit közelebb kerülünk Istenhez. Én Általad, Te általam. Egymáson keresztül "gyakoroljuk", éljük meg az el- és befogadást, a feltétlen szeretetet. Mint ahogy Isten bennünk van és mi Őbenne, tudom, hogy Te is velem vagy mindig. Bennem élsz, ahogy én Benned.

Minden alkalommal, amikor találkozunk, újabb és újabb lehetőséget adunk magunknak, hogy önmagunk legyünk egymás által. Szeretlek. Ilyenkor olyan kevésnek tűnik a szó arra, hogy kifejezze, mit is érzek irántad. Nincs bennem félelem, mert tudom, kerüljünk bármilyen helyzetbe is, kössük bármihez/bárkihez is az életünket, mindig jelen leszünk egymásnak.

Kérdésedre válaszolva: ha egymással tudjuk élni ezt a csodát, mással is sikerülni fog.

Minden találkozásunk után "MÁS" embernek érzem magam. Olyan, mintha felépítenénk magunk köré egy kis kerítést. Néha úgy éreztem, kizártuk teljesen a külvilágot kettőnk körül, és fájdalomként éltem meg, hogy "vissza kell kerülnöm" ebbe a "való" világba.

Most úgy érzem, azzal, hogy felépítjük ezt a kis kerítést semmi baj nincs. Mert a kerítés határait is mi rakjuk le.

És egyre biztosabban érzem azt is, hogy ezek a határok kitolódnak, és tudom,  egyszer eljön az idő, amikor ezek a határok összemosódnak a "való" világ határaival.

Minden olyan kapcsolattal, ami lélekből fakad, igen, közelebb kerülünk Istenhez. Így nincs miért aggódni. CSAK HINNI KELL.

Szeretettel telve.....

Egy nagyon kedves barátom felé írtam ezt a levelet anno. Egy nagyon szép, együtt töltött, beszédes délután után. Most megosztom...

"- Gondolom, tisztában vagy vele, hogy elég megterhelő Téged papának szólítanom.

- Ó valóban? Hát persze, hogy tudom. De, áruld el nekem, szerinted miért esik nehezedre?....

Talán a saját papád kudarcai miatt?...

Mack önkéntelenül is levegő után kapkodott. Nem volt hozzászokva ahhoz, hogy mély titkokat ennyire gyorsan és nyíltan a felszínre hozzanak.

Azonnal bűntudat és harag pezsgett fel benne... Úgy érezte, feneketlen szakadék szélén egyensúlyoz, és attól félt, hogy bármit is kienged a benne kavargó érzésekből, akkor minden felett elveszíti az uralmát. Valami biztos támpontot keresett.. de csak ennyi választ sikerült kicsikarnia magából:

- Talán azért, mert soha nem ismertem senkit, akit valóban Papának szólíthattam volna." (W.P.Y: Viskó)

Hát Kedves, így vagyok én Veled. Olyan gyorsan és nyíltan hozol elő belőlem mély, vagy általam mélynek minősített "titkokat", mint még eddig senki.

És a legjobb az egészben, hogy még ha "tudod" is a választ, nem kapok Tőled kész feleleteket, csak, ha én kérlek rá. Hagyod bennem kavarogni mindazt, ami ott van, és adhatom azt a választ, ami akkor és ott, az akkori és ottani tudati szintemnek megfelel. És minden alkalommal egy kicsit jobban kinyílik az a bizonyos ajtó, és te csak annyira lépsz be, amennyire nekem szükségem van rá.

Imádom, hogy együttlétünk minden percét ténylegesen VELEM töltöd. Még ha kicsit távolabbra is kerülsz tőlem néha, vagy én tőled, azok a percek is kettőnkről szólnak.

Nagyon élvezem, ahogy nyílsz ki mellettem (pedig inkább rólam szól minden találkozás), ahogy engedsz  Te is magadból. Boldogsággal tölt el lényed, és egy szűnni nem akaró, erősödő szeretet érzéssel.

Tudod, amikor elkezdődtek bennem ezek a "változások", olyan érzések találtak meg, amiket nem tudtam máshoz hasonlítani, csak a szerelemhez. Ahhoz a szerelemhez, amit eddig megéltem másokkal. Aztán rá kellett jönnöm, hogy bizony tudom produkálni úgy ezt az érzést, hogy nincs mögötte személy. Szerelmes tudok lenni a felkelő nap látványába, a felhőkbe, egy kisgyermekbe, a taijizásba, és úgy általában mindenbe, ami megérinti a lelkem.

Jó, hogy kimondtad: megélhetem melletted a feltétlen szeretet érzését. A feltétlen szeretet nem szelektál. Így, amikor kettőnk egymás felé irányuló érzései megnyilvánulnak érintésben, az is természetes, így nincs mit szégyellni rajta, és legkevésbé a külvilág reakcióival nem kell törődni. 

Nagyon jó érzéssel tölt el, hogy magadhoz engedsz így is, mutatja, hogy nem csak beszélsz róla, hanem ténylegesen kezded meg is élni ezt a feltétlenséget velem.

Teljesen másképp érintesz meg most például, mint régebben. És én örülök az érintéseknek. Számomra az, amit érzek valaki iránt, együtt jár azzal, hogy ezt érintésben is kifejezem. Nagyon szép és mély tud lenni egy érintés, míg a szavak sokszor nem tudják visszaadni az érzéseinket.

Lányom már többször mondta, hogy úgy megváltozom, mikor Veled találkozom. Amikor vasárnap vártuk őt, utána azt mondta, hogy olyan szép voltam melletted. És nem tiltakoztam ez ellen a kijelentése ellen. 

Nem az jutott eszembe, hogy de hát nem vagyok fiatal, vékony, stb., hanem az, hogy mindez azért lehetséges, mert melletted a lelkem mutatkozik meg, és ez, ami szépségként nyilvánul meg. 

Ami belül, az van kívül is.

Hogy lehet....?

Kérdések, kétségek, szavak, gondolatok.... értelem és érzelem....emberek, kapcsolatok, félelem, fájdalom, öröm és boldogság.....

Áramlás... hagyni magad sodortatni, hagyni, hogy történjenek úgy a dolgok, ahogy történniük kell. Lassan megéled azt, hogy minden nap egy csoda. Minden pillanat gyönyörű a maga nemében, legyen az éppen boldogságos, vagy szomorú.

És csodák történnek... folyamatosan.... 

Egy idő után már nem "számolod" ezeket a csodákat, csak hagyod, hogy eltöltsenek teljesen.

Hogy lehet úgy szavakba tölteni érzéseket, hogy visszaadják mindazt, ami belül van? Mindazt, amit érzek?

... és csak szárnyalsz, mert szárnyalni vágysz.....
....szerelmes vagy, TE magad vagy a szerelem....:))

Színek forgatagában....

Nem tudom, hogy észrevettétek-e, de mostanában minden annyira SZÍNES!!

Pénteken, mikor elindultam reggel a munkába, már akkor ledöbbentett az a színkavalkád, amit az égen láttam, ahogy a Nap felkelt. Szinte még sötét van, de az ég alja már piroslott, ahogy kelt a Nap.
Felhőfoszlányok úszkáltak az égen a szivárvány különféle színeiben tündökölve. Minden csendes és nyugodt volt.

Nagy levegőt vettem, ahogy kiléptem az ajtón, és eltöltött egy érzés. Egy érzés, amit szavakba tölteni nem tudsz.  Ez az érzés eltelít, feltölt, nyugalmat hoz. Valahogy mindennek "súlya" volt.

És így volt akkor egész nap. Aztán a pontot az "i"-re a délután, és a naplemente tette fel. Hááát.....
Szavakkal lefesteni mindazt, amit az égen láttam.... számomra nehézkes. Egyszerűen gyönyörű volt.

Valahogy kézzelfoghatóbbak lettek a színek, teltebbek, élénkebbek azóta is. Szerintetek?

Remélem, látjátok Ti is...

Mikor nem látod a fától az erdőt....

Hétvégén ért egy-két olyan hatás, ami miatt dühöt éreztem magamban. Első felindulásomban legkedvesebb barátomhoz fordultam olyan "ments meg önmagamtól" típusú sms-el: "miért van még mindig bennem düh és mit tegyek, hogy ne legyen?"

Mikor elküldtem az sms-t már tudtam, hogy felesleges kérdést tettem fel. Hiszen a válasz bennem van, helyettem senki nem tudja azt megadni. Mégis. Az, hogy feltettem a kérdést, mutatja rendesen, hol is tartok a helyzethez kapcsolódó érzelmek feldolgozásában. 

Azt gondolom, mikor átélünk bizonyos helyzeteket, sokszor nagyon jól tudjuk mi is történik bennünk, körülöttünk. De, mikor az elfojtott fájdalmak ilyenkor előtörnek, "automatikus" reakciókat adunk, felejtve mindent, mi IGAZ válaszként mélyen belül megvan.

Nos, legkedvesebbem válaszolt. Íme:

"Az, hogy dühös vagy, az az elfogadás hiánya.... a TE döntésed, hogyan reagálsz a szavakra! A szeretet veled van - belül! Ha az vezet, akkor azt és úgy éled át, ahogy TE akarod! De, amit átélsz, azt azért éled át, mert akartad, és mert célod van vele... Amit el is tudsz így érni :).

A SZERETET legyen VELED :)"

És ismét csak köszönetet kell mondanom azért, hogy vannak körülöttem olyanok, akik emlékeztetnek arra, ki is vagyok valójában.
Akik emlékeztetnek arra, hogy érhet bármi, nem szabad elfelejtenem: ne a félelmeim irányítsanak.
Akik emlékeztetnek arra, hogy SZERETET és ELFOGADÁS nélkül semmi nem működik. Elsősorban önmagam szeretete és elfogadása nélkül. Mert amíg ez nem működik, addig minden hiányt, ami bennem keletkezik, félelmekkel  (például, hogy dühös vagyok) töltök meg.


És akik emlékeztetnek arra is - taiji-s alapelvvel élve - , hogy AHOL A TUDAT, OTT AZ ENERGIA.... :))))

Köszönöm Péter .... :))

Edzésen...

Keddi és csütörtöki napokon taiji edzésekre járok egy kínai mesterhez. Chen stílusú taijit tanulunk. Mesélek róla egy kicsit...

Képzelj el egy embert, aki rengeteget mosolyog, aki lényével "beteríti" az edzőtermet, akinek nyugalma tanulandó. 

Aki oly módon oktat, hogy nagyon hamar megérted, amiről beszél. Alapokat mond el mindig, de úgy, hogy abban benne van minden, aminek ott kell lennie.  

Sokszor ismétli önmagát, mert tudja, nem egyformán vagyunk befogadóak. Mindenkinél eljön az a pillanat, amikor az a bizonyos mondat elhangzik. Lehet, hogy sokszor hallottad már, de akkor és ott tudja azt nyújtani pontosan, amire szükséged van. Hihetetlen az élmény, mikor magyaráz, és magyarázatától egyszer csak "kisüt a nap", és érzed, értesz mindent. :))

Akinél azt érzed: nem fél attól, hogy ha megoszt velünk mindenféle "titkokat", akkor neki nem marad már semmi. Mert tudja: soha nincs két egyforma edzés. Tudja, soha nem "ugyanaz" az ember jelenik meg az edzésen, aki a múltkor is ott volt. Hiszen folyamatosan változunk. És ő tud alkalmazkodni, tud várni, tud türelemmel lenni. Hova is sietne? 

Aki a taijit nemcsak, mint formagyakorlatot oktatja, hanem mint rendszert, és ezáltal összességében beszél mindenről, az egész felől közelítünk a részletek felé....  tágul minden, kinyílik a világ...

Akinek az edzésén boldog vagy. Minden különösebb ok nélkül...

Imádom, mikor azt mondja egy mozdulatra: "ez egyszerű". 

Mert tényleg egyszerű az egész.... Ha, hagyjuk, hogy az legyen....

Egy tökéletes nap....

Éreztétek már milyen egy tökéletes nap? :))

Mikor nincs semmi a környezetedben, ami ki tudna billenteni a nyugalmadból, boldogságodból. Mikor teljesnek, egésznek érzed magad. Mikor, ha csak ránézel a kék égre, mérhetetlen boldogság tölt el, hogy itt lehetsz, ebben a gyönyörű világban élhetsz. Mikor hiszel, és HIT-ed visz előre, bármi is történjen. 

Mikor az idő megszűnik körülötted, nincs jelentősége. Lelassul körülötted minden és mindenki. 

Mikor a tested könnyűnek érzed, lebegsz, az érzés, hogy a föld felett jársz. Mikor az érzékeléseid átváltoznak, nincs körülötted semmi, ami szürke lenne. A világ megtelik harsogó színekkel. Mikor úgy érzed, a levegőnek is "súlya" van. 

És csak vigyorogsz, vigyorogsz folyamatosan.....

Hát, számomra ilyen egy tökéletes nap.....:)))

Lelkünkről....

Coelho-nál olvastam ezt a mondatot: "Nem test vagyok, aminek lelke van, hanem lélek vagyok, aminek teste van."

És milyen igaz! Amióta "elkezdődtek" mindenféle változások bennem, körülöttem, amióta kitágult a világom, ezt érzem én is. A mérleg nyelve átbillent, megfordult minden.

Már nem "azonosulok" teljes mértékben a testemmel, mert nem CSAK a testem vagyok. Ahogy másképp "gondolok" magamra, úgy minősül át minden, ami a testemmel kapcsolatos. Másképp érzékelem és értelmezem például a fájdalmat. "Tudom", hogy a fájdalom jelzés, párbeszéd a bennem lévő ÉN-nel. A fájdalom már a gyógyulás is egyben. Gyönyörű állapot ez.

Ebben a gyönyörűséges állapotban úgy érzem sokszor "túl kicsi ez a test", hogy elférjek benne.

De, elárulok valamit...

Azokban a napokban, mikor még megtalálnak félelmek, esetleg rátalálok mélyen valamire, amivel még dolgom van, nos ezekben a napokban azt érzem: "túl nagy a testem", hogy elbújhassak benne a ÖNMAGAM elől.

IMÁDOM!!!

Én vagyok Te, Te Isten vagy...

A szabadság nem felsőbbrendű a korlátoknál: 

e tudással a szabadságot tudom választani.

A boldogság nem felsőbbrendű a szenvedésnél: 

e tudással el tudom engedni a szenvedést.

A bőség nem felsőbbrendű a szegénységnél: 

e tudással áramlik bőségem.

Semmi sem felsőbbrendű: 

ezt tudva kilépek a hierarchiából, a versenyből és a küzdelemből.

Ebben az állapotban nem ítélem meg az életet: 

ezért nem érzem magam elkülönültnek tőle.

Boldogságom a világ sokszínűsége:

ebben a tükörképben látom meg a szabadságot arra, hogy az legyek, ami csak lenni akarok.

Nem azért vagyunk itt, hogy egyek legyünk: 

azért vagyunk itt, hogy sokan legyünk.

Ha meglátjuk, hogy az illúzión túl egyek vagyunk, szabadon lehetünk többek is.

Nem ragaszkodom ahhoz, hogy egy út legyek, egy ösvény.

Sokszínű vagyok.

Folyamatosan változom.

Felfedezem a TELJES IGAZSÁGOT.

(Story Waters: Én vagyok Te, Te Isten vagy)

Gondolatok a szeretetről ismét....

Megismerkedtem egy fantasztikus kis csoporttal. Csikung gyakorlatokra oktatom őket. Az első találkozásunkkor túláradó örömmel fogadtak. Kíváncsiak voltak arra, hogy milyen is vagyok. Óriási mosolyt kaptam kivétel nélkül mindegyiküktől. Egyetlen dolgot közöltek velem, a nevüket. Valamint azt, hogy mit is szeretnek csinálni. Nem hallgattam tőlük panaszkodást, nem akartak "erővel" lenyomni, nem akarták, hogy csak rájuk összpontosítsak. 

Nagyon figyeltek, és nagyon akarták azt csinálni, amit mutattam nekik. És élvezték. Élvezték minden percét, önmagukat adták minden pillanatban. 

Tartottam egy kicsit a találkozástól. Nem miattuk izgultam, hanem magam miatt. A saját reakcióimtól féltem. Hogyan és mit fogok nekik mondani és mutatni. Tartottam az "elvárásoktól". 

Felesleges volt. Csak őszinte szeretetet kaptam tőlük. Olyan szinten töltöttek fel, mint amikor taijizom, csak magamra figyelve. Olyan energiákat közvetítettek felém, amit nem lehetett nem érezni, az erejük szinte földhöz vágott, és egyben szárnyakat adott. Gyógyítottak úgy, hogy nem is tudtak róla. Hazafelé úgy éreztem, a föld felett járok pár centivel.

ÉRTELMILEG sérülteknek mondják őket. Azok "akasztották" rájuk ezt a kifejezést, akik azt gondolom, és itt önmagamról is beszélek, ÉRZELMILEG sérültek. 

Nagyon KÖSZÖNÖM nekik azt a csodálatos délutánt...., és az összeset, amit még együtt fogunk eltölteni....

Gondolatok a szeretetről...

Mit is jelent szeretni?

Szeretni annyit tesz, engedem, hogy a másik legyen. Olyannak, amilyen, úgy, ahogy van. Hogy az lehessen mellettem, aki ő maga IGAZÁN. 

Az elmúlt két évemben megadatott, hogy olyan emberekkel ismerkedtem meg, akik azért szerettek és szeretnek azóta is, aki és ami vagyok. Akik ki merték mondani - mikor arra a kérdésükre, hogy miért nem engedem őket közel magamhoz, azt válaszoltam: ennél közelebb már nem tudom -, szóval ők ki merték mondani: nincs szükségünk a hazugságaidra. 

És valóban: nem engedtem magamhoz őket közel. 

Mert féltem. Féltem attól, mi lesz, ha egyszercsak mégis úgy gondolják, már nem szeretnek úgy, mint eddig. De, ők hagyták, hogy legyek mindig, minden alkalommal olyan, amilyen vagyok. És szép lassan "megtanultam" mi is a SZERETET.

Nagyon kedves barátom fogalmazta meg azt, ami akkor és ott számomra biztonságot nyújtott. Azt mondta: - tudod, ez úgy működik, hogy találkozunk, beszélgetünk, együtt vagyunk, történnek dolgok. Ezeket elraktározom magamban - különböző kis "dobozokban". Aztán ezeket a dobozokat becsukom. Mikor újból találkozunk, újból kinyitom őket. De, csak azért, hogy minden impulzust, érzést, ami Tőled ér ismét, elraktározzak ezekben a dobozokban. Nem veszem ki a régieket, nem azt nézem, hogyan reagáltál bármire is régebben. Az akkor volt, annak a helyzetnek szólt. Most más pillanat van, és az ehhez a pillanathoz tartozó érzéseket akarom átélni veled.

Aztán eljött az a pillanat is, mikor megismerkedtem valakivel, akivel az első másodperctől kezdve egy "hullámhosszon" voltunk. Akinél megszűnt minden félelmem, gátlásom, és fóbiám, aki mellett olyan mértékben szeretem magam, ahogy eddig még soha. Akivel az idő, mint fogalom, nem értelmezhető. Akinél "tudod", érzed, hogy minden gondolata feléd IGAZ gondolat. Akinek a lelkét kapod az első pillanattól kezdve. Aki nem gerjeszt benned hiányérzeteket. Eltelít, feltölt, minden sejtjével átölel és magasba emel. Akivel minden találkozás más és más, minden perc mérhetetlen nyugalmat hoz, mégis minden perc izgalmas, és az újdonság varázsát hordozza magában.

Azt érzed meg kell, hogy oszd mindenkivel ezt az érzést, aztán rájössz, nincsenek rá földi szavak, hogy ezt megtedd.....

Szeretni.... És rádöbbenek, hogy mindaz, amire azt gondoltam, hogy szeretet, igazából önzés volt, mert magam miatt kellettek ezek az érzések. Pótolni akartam mindazt, ami hiányként megjelent bennem. Nem a másik volt a fontos sajnos, hanem én magam......

Mit keresett Isten a nappalimban?

Részlet a könyvből:

"Figyeljétek meg az embereket. Valamilyen formában mindegyikük keresi a helyét és útját a világban. Amikor úgy gondolják, hogy megtalálták az iskolát, rendszert, vagy mestert, amelyet vagy akit követni érdemes, megpróbálnak minél tökéletesebben megfelelni választott elveiknek. Ha mondjuk a tanok tiltják a szexualitást, próbálnak lemondani róla, méghozzá azokkal a gondolatokkal megideologizálva, amelyeket az igazságnak gondolt iskolájuktól, vallásuktól sajátítottak el; ha a húsevés tilos, akkor arról próbálnak lemondani, méghozzá azokkal a gondolatokkal megideologizálva, amelyeket az igazságnak gondolt iskolájuktól, vallásuktól sajátítottak el.... 

...azok az emberek, akik próbálják megismerni önmagukat - és azok is, akik nem - kérdéseikre gondolkodással keresik a választ ahelyett, hogy a titkok kapujának kinyitására felhasználnák a kulcsot, amelyet nem kell keresni, és minden ajtót kinyit: önmagukat.

- De, hogyan??

- Úgy, hogy elfogadod magad! Fogadd el, hogy kívánod a húst! Fogadd el, hogy néha fellobban benned a hazudozás vágya; fogadd el, hogy benned él a vágy mások kilesésére! Fogadd el, hogy a nemi ösztön úgy működik, ahogy, és hiába szeretnéd, hogy - a beléd nevelt rózsaszín romantikának hála - csak a párodat kívánd, és ő is csak téged kívánjon. Fogadd el, hogy a lelkedben zajló érzések és gondolatok alapvetően függetlenek tőle, akaratod ellenére működnek és irányítanak téged. S abban a pillanatban, hogy ezt elfogadod, esélyt kapsz a megismerésre! Ha nem akarod mindenféle elvek felé torzítani azokat a benned végbemenő testi-lelki folyamatokat, amelyeket nem is ismersz, akkor lehetőséged lesz megismerni őket!... Hagynod kell, hogy felszínre törjön belőled mindaz, amit az elmúlt évtizedek alatt különféle okok miatt elfojtottál...... S ha teljesen elfogadtad önmagad, ha már nem rémít meg semmi, ami benned van, ha már a személyiséged bármely bugyrát képes vagy átélni, átlátni és átölelni, akkor lehetőséged lesz megváltoztatni azt, amit szeretnél! De, ha nem ismered meg önmagad, esélyed sem lesz a Valóság felfogására.

(A. J. Christian)

A lélek tánca

A nővérem írt, és most közzéteszem. Remélem, legközelebb már a blogjának a címét is ide írhatom...

"… Egy olyan embernek mint, én, aki igencsak hajlamos a halogatásra, kurtán-furcsán csengenek ezek a szavak. Carpe Diem. A percről percre létezés művészete. Még tanulnom kell. De megadatott a választás lehetősége. Ellentétben azzal, akinek nem. Aki valóban percről percre kell, hogy éljen. Aki nem ismeri a MAJD fogalmát, mert ő csak a MOST-ban létezhet. Aki nem halogathat. … 

 … Mert kell legyen egy OK. AZ ok. Kerestem, végül nem én leltem rá. Megtalált. ….

… A reggeli borongós-esős időben fázósan sietős emberek és ez a furcsa torokszorító érzés, ami nem múlik. Andris. A neve Andris. Pici, törékeny és csak 2 éves. Rákos. Áttétes. Nem ismerem, Anyu mesélt róla. Mégis látom, ahogy kis kezét nyújtja a cukorkáért, miközben édesanyja féltőn simítja ki homlokából szőke tincseit: „tudod, hogy nem szabad”. Tudja. Mégis olyan jó megérinteni, elképzelni, ahogy selymesen szétolvad a szájban. Olyan jó vágyni. …

„ …. Lehet, hogy az érzelem annyira erős, hogy a test nem bírja féken tartani. A lélek és az érzések átveszik az irányítást, és a test sírni kezd. …” Már nem tartom vissza. Hagyom, hogy könnyeimet elmossák az esőcseppek. …

 … Még most is, mikor ezeket a sorokat írom, azon tűnődöm, honnan ez a nagy erő ebben a mosolygós, pöttöm emberkében? Mi nem értjük, Ő igen. Nem dühös. Csak fáradt. Nem hibáztat. Nem panaszkodik. Megadóan, türelmesen viseli sorsát. Alázattal. Erős. A szüleiért. Értem. Értünk. …
… Hálás vagyok a sorsnak, hogy van egy ilyen Andrisom. 
Remélem, még sokáig lesz …

 … És most kaptam egy esélyt, hogy megtaláljam a helyem a jelenben, hogy ne legyek annyira „dühös”, hogy ne kételkedjek, hogy tudjam elfogadni a felfoghatatlant, hogy megtapasztaljam a lélek táncát. …
A húgomnak köszönhetem." 

Most elfogytak a szavak....és a sírás kerülget...

KÖSZÖNÖM NEKED. MINDENT.

Az esély a Tied mindig, mindenkor.
Én csak egy eszköz vagyok. Csak megpróbálom átadni mindazt a gyönyörűséget, amit megélek az utóbbi időben. Minden más már a Te döntésed. És ehhez kell nagy erő....

Tudjuk. Soha nem kapsz semmit előbb, mint mikor megértél rá. Egy perccel sem előbb.

Mindketten érezzük, elkezdődött valami. Valami, amit néha megfogalmazni sem tudunk. Valami, ami nagyon mély érzésekből áll, ami enged szárnyalni átszakítva minden gátat, ami eddig fogva tartott.

Fáj, sokszor minden pillanat, amit megélsz. De, Te mondtad a múltkor is: a SZABADSÁG, a lélek szabadsága fájdalomból ered. Hagyni kell fájni, hagyni kell dühösnek lenni, hagyni kell mindent megélni. És ez a lényeg. Mert beszélhetünk sok mindenről, olvashatunk sok mindenről, de amíg nem éljük meg, addig csak szavak maradnak. Semmi más.

Csak így lehet. Amit először rosszként élünk meg, lassan átminősül, csak feladni nem szabad. Átminősül, magasba emel és csodálatos mélységeken visz keresztül. És érezni fogod, másképp nem lehet.

Csak így lehet. Szeretni és szeretve lenni. Szeretni és hinni azzal a gyermeki tisztasággal, erővel, alázattal, mint Andris is.

Csak így lehet. És ahogy ezeket a szépségeket Te megéled, úgy fogja a környezeted is átélni mindazt, amit Te. Mint, mikor vízbe ejtesz egy kavicsot....

Csak így lehet.....

Az élet....

Egy kedves ismerőstől...

"Az a helyzet, hogy nagy dolog, amikor végre esélyt kapunk, hogy megcsináljuk azt az egy valamit, amit mindennél jobban akarunk, amit tennünk kell. Ez halálra tudja rémiszteni az embert.

Az élet megtanított arra, hogy mikor harcoljak valakiért, és mikor álljak félre.
Megtanított arra is, hogy mikor a legfontosabb döntéseket hozom, hogy döntsek jól.
Azt is megmutatta, hogy sok embert elvesztek,és sok embert el kell majd engednem, akiket szeretek, de erősnek kell lennem,és arra kell gondolnom, hogy mások számítanak rám.
Idővel begyógyulnak a sebek, mert aki elment, az nem jön vissza.
Az élet csak remélni tanított meg.
Remélni azt, hogy tudjam, mikor kell harcolni, s félre állni.
Remélni, hogy jó döntést hozok, mikor döntést kell hoznom.
Remélni, hogy akit elvesztek, annak jobb lesz, és én majd erős tudok maradni, hogy továbblépjek, és csak a jó emlékeket őrizzem meg.
Remélni, hogy begyógyulnak a sebek, a legmélyebbek is, begyógyuljanak, de ne tűnjenek el.
Minden egyes sebet szeretek a szívemen, minden én vagyok, és a múltam, ott kell lenniük."

Szomorúság...

Vannak napok, mikor alapvetően nincs semmi bajod, és mégis, megszáll valami nagyon mély szomorúság. Igazából nincs mihez kötnöd, nem tudsz magadban felidézni semmi olyat, ami miatt ez a szomorúság így eltölthetne.  Nem bénít meg, nem leszel miatta depressziós, nincs köze időjáráshoz, körülötted élőkhöz, helyzetekhez. És mégis. Olyan érzés, mintha ilyenkor a világ minden bánata, szomorúsága a tiéd lenne. Belül, mélyen jelenik meg, és terjed szét benned. Megéled, az idő mintha kissé lelassulna körülötted.

Ilyenkor nem ellenkezel, nem keresed az okokat. Hagyod, hogy ez a szomorúság teljesen eltelítsen. Aztán idővel lassan átjárja a szíved a boldogság boldogító melegsége. 

És tudod, a szomorúságos napoknak vége. 

Hisz, ahogy jött a szomorúság, úgy távozik is. 

Kérdések...

Fantasztikus az a sokféleség, amiben élünk. Mindenki létezik a saját valóságában, létezik a mások által "látott" valóságban, létezik egy rendszer szerinti valóságban, és még sorolhatnám. :)) Folyamatosan megpróbálunk idomulni egymáshoz, "megfelelni" (de, kérdem: miért?) mások elvárásainak, ami által a saját elvárásaink is önmagunk és mások iránt is folyamatosan változnak.

Vonattal utazgatok reggel-este a munkahelyemről hazafelé. Sok párbeszédet hallgatok nap, mint nap. 

Sajnos ezek a beszélgetések nem igazán TUDATOS beszélgetések.

Nagyon érdekes megfigyelni ezekben a párbeszédekben az "erőviszonyokat". Hogyan jelenik meg mindig az ÉN, a NEKEM, és csak nagyon kevésszer a TIED, a TE és az ÉRTED és a MI érzése.

Megpróbáljuk egymást meggyőzni a saját "igazunkról", a saját valóságunk igazáról. Milyen könnyen kimondásra kerülnek ítéletek a másik felé! És milyen könnyen fogadjuk el ezeket az ítéleteket! Mennyire "látható", érezhető a fájdalom, ami megjelenik, mikor kimondásra kerülnek az ítéletek, s mikor megjelenik a sebezhetőség.

Vagy, ha csak látok egy szülőt a gyermekével. Miért a gyermeken töltjük ki a mindennapjainkban akár gyermekkorunk óta hurcolt szenvedéseinket? Miért nem figyelünk inkább rájuk, és próbálunk Tőlük tanulni? Tükörként mutatják meg nekünk, mi az, ami bizony még az önfejlesztés kategóriájába tartozik. Miért "ültetünk" vissza rájuk mindent, ami minket ért sérelem? Miért nem próbálunk egy kicsit másképp is nézni dolgokat, más oldalról is megközelíteni helyzeteket? Miért félünk annyira mindentől? Miért nem próbáljuk megkeresni magunkban azt a VALAKIT, aki tudja, hogy nincs mitől félnie? Aki tudja, mennyire gyönyörű is az élet körülöttünk? Aki rálát az ítélkezőkre, és ki meri mondani azt a bizonyos NEM-et? :))

Ezek is mélyen érintős pillanatok...

Pillanatok....

Ma felmásztam :) a körtefánkra készített kis "lesre", és csak ültem ott hosszú-hosszú perceken keresztül. 

A szél kellemesen fújdogált meg-megmozgatva a fa ágait. Imádom a szelet. Imádok szembefordulni vele, imádok birkózni vele, mikor érzem mekkora ereje van. 

Ez a mai szél azonban kellemesen, lágyan érintős volt, amilyenek a kora őszi szelek tudnak lenni. Becsukott szemmel üldögéltem, igyekeztem mindent "kizárni" a fejemből. Azt már "megtanultam", hogy ez parancsszóra nem megy. Inkább valamiféle "engedésnek" kell megtörténnie. Meg kell engednem, hogy megjelenjenek azok a gondolatok, amik akarnak, majd el kell engedni őket. Megfigyelted már, mennyi gondolat cikázik át az agyon akár csak egy perc alatt?

Aztán, ahogy a szél is megtette hatását - tudod, olyan, mintha kifújna belőled mindent - úgy csillapodtak a gondolatok is. 

Ezek azok a pillanatok, amik aztán a változást hozzák. Számomra a szél a változást jelképezi, talán azért is szeretem annyira. Ilyenkor ellazulsz, a tested elernyed, az elme lecsendesedik. És csak úgy vagy. A gondolatok csillapodásával azonban az érzékelések fokozódnak. 

Már másképp érzékeled akárcsak a fa anyagát, amin ülsz. Mást jelent a szél, a madarak dala, a távoli autózúgás. A külső zajok elcsendesednek, vagyis inkább "kontúrtalanabbak" lesznek, és a belsőd hangját kezded el hallani.

Másképp érzékeled a levegővételt, a szíved hangját. A feszültség, ami esetleg benned van, fokozatosan enyhül, s szinte érzed, hogy vállaid legalább 5 centivel lejjebb kerülnek, mint addig. :))

Aztán egybeolvad minden, és megjelenik a "lebegés". A kezeid átmelegszenek, lassan elönt mindenhol ez a melegség, és érzed az energiát, ami megjelenik Benned, körülötted, mindenhol. Mikor érzed a tested, a súlyát, fizikai mivoltod, és úgy érzed, mintha csak egyetlen pici "gondolat" kellene ahhoz, hogy felemelkedj. Harsányabb, élénkebb lesz minden körülötted, és mégis valahogy egybeolvadnak a színek, illatok, hangok. Egyszerre lesz minden "bántóan" éles, és mégis lágy és simogató.

Ezek is mélyen érintős pillanatok....:)) 

Egy igazi szó....

Mit hoz a holnap, nem tudhatom,
Engedem, szálljon a gondolatom,
Hiszem, hogy más lesz majd a világ,
Hitem hajt tovább.

Itt benn a lényeg,
Érzem, nem téved,
Bár néha útvesztőbe kerül a lélek,
S úttalan úton békére vár.

Egy igazi szó
Az útravaló,
Mely szemeid mélyén, mint szép tiszta tó
Erőt ad érzem, oly nyugtató.
Egy igazi szó
Az útravaló,
Mit fülembe súgsz, olyan szívbe maró,
Hogy elhiszem végül, hogy élni jó.

Hogyha nem élhetek szabadon,
S börtönbe zárt minden indulatom,
Szívemnek az se szabna határt,
Hitem visz tovább.

Itt benn a lényeg,
Érzem, nem téved,
Bár néha útvesztőbe kerül a lélek,
S úttalan úton békére vár.

Egy igazi szó
Az útravaló,
Mely szemeid mélyén, mint szép tiszta tó
Erőt ad érzem, oly nyugtató.
Egy igazi szó
Az útravaló,
Mit fülembe súgsz, olyan szívbe maró,
Hogy elhiszem végül, hogy élni jó.

Mindent, mit tőled kaptam, őrzök én,
Érzem, bárhol járok, a mosolyod elér.
Segíts, ha mégis néha kétkednék,
Mert te vagy a válasz, a kezdet, a vég,
Te vagy az úton a másik fél.

Egy igazi szó
Az útravaló,
Mely szemeid mélyén, mint szép tiszta tó
Erőt ad érzem, oly nyugtató.
Egy igazi szó
Az útravaló,
Mit fülembe súgsz, olyan szívbe maró,
Hogy elhiszem végül, hogy élni jó.

Tizenegy perc

Egy kedves barátommal beszélgettem a múltkoriban Paulo Coelho: Tizenegy perc című könyvéről. A főhős egy utcalány, az ő életútja kerül bemutatásra. Ismerősöm nem volt túlságosan elragadtatva a könyvtől, azt mondta, szerinte nem helyes, ha például egy fiatal ilyen módon kap "útmutatást" az életre. Elgondolkodtam azon, amiket mondott. 

Aztán próbáltam másképp értelmezni a könyvet. Előtte nem sokkal olvastam el újból a történetet. Anno már olvastam, de akkor nem érintett meg így. Aztán újból elolvastam, és az "enyém" lett. 

Nem megértésről van szó, csak érzésekről, amik átfutnak rajtam és valahogy átszínezik mindazt, ami addig bennem volt. Azt gondolom, leírta mindazt, amit mostanában érzek. Ő a szerelemről ír ténylegesen, és azok az érzelmek, amik mostanában bennem vannak a szerelem érzései, és valahogy mégsem azok, inkább a szerelem és a szeretet keveréke, mely nem csak személyek felé szól, úgy általánosságban élem meg őket. Tudod, reggel, mikor felkelsz, találkozol valakivel, akivel jól érzed magad, stb..... 

Szóval, ahol Coelho főhőse szerelemről beszél - csak azért, hogy ne kelljen ezekbe az idézetekbe belejavítani :-) - azt hagyjuk meg szerelemnek, csak kicsit tágítsunk a megértésükön.

Számomra a könyvnek ezen gondolatai azok, melyek mélyen érintettek. A főhős naplójából valók:

„Bár meg akarom érteni a szerelmet, és bár sokat szenvedtem azok miatt, akiknek odaadtam a szívem, azt hiszem, képtelen vagyok már szeretni, mert úgy látom, hogy azok, akik megérintették a lelkem, nem tudták fölébreszteni a testem, azok pedig, akik megérintették a testem, nem tudtak közel férkőzni a lelkemhez.” (Coelho)

„Ha hűségesnek kell lennem valakihez vagy valamihez, leginkább magamhoz kell hűségesnek lennem. Ha meg akarom találni az igaz szerelmet, először is magamat kell megtalálnom. Meg kell ismernem a középszerű szerelmeket is, hogy elegem lehessen belőlük. Már ez a kevéske élettapasztalat is, amire idáig szert tettem, megtanított arra, hogy senki sem ura semminek, minden csak illúzió - és ez egyaránt igaz az anyagi és a szellemi javakra. Aki már veszített el olyasvalamit, amit elveszíthetetlennek gondolt (és velem ez már számtalanszor előfordult), az rájön, hogy valójában semmije sincs. És ha semmim sincs, akkor az időmet sem kell arra fecsérelnem, hogy vigyázzak a dolgaimra, amelyek valójában nem is az enyémek. Sokkal jobban teszem, ha úgy élek, mintha minden napom életem első – vagy utolsó - napja volna.” (Coelho)

„Választhatok, hogy minek tekintem magam: a világ áldozatának, vagy egy kalandornőnek, aki kincset keres. Az egész csak nézőpont kérdése.” (Coelho)

„Nem test vagyok, amelynek lelke van, hanem lélek, aminek van egy látható része, amit testnek hívnak.„ (Coelho)

„Egész életemben úgy gondoltam, hogy a szerelem egyfajta önkéntes rabszolgaság. Ez hazugság: csak akkor van szabadság, amikor szerelem is van.

Aki teljesen át tudja adni magát az érzésnek, aki szabadnak érzi magát, az szeret igazán. És aki igazán szeret, az szabadnak érzi magát."

......Hiszen a szerelemben senki sem bánthatja a másikat. Mindannyian felelősek vagyunk azért, amit érzünk, és soha nem hibáztathatjuk a másikat Sokszor éreztem magam megsebezve, amikor elvesztettem azokat a férfiakat, akikbe szerelmes voltam. De ma már biztos vagyok benne, hogy senki sem veszíthet el senkit, mert senki nem is birtokolhat senkit.

Ez az igazi szabadság megtapasztalása: bírni a legfontosabb dolgot a világon, anélkül hogy birtokolnánk.” (Coelho)

„Leírhatnám két ember találkozásának vibráló szépségét, de nem állhatok meg itt. Izgat az ismeretlen, a váratlan, a vágy, hogy valamit igazi, lángoló hévvel csináljak, azzal a bizonyossággal, hogy végre valóra válik egy álmom. A szenvedély jeleket ad nekünk, amelyek vezetnek bennünket. Most az én feladatom megfejteni ezeket a jeleket. Szeretném azt hinni, hogy szerelmes vagyok. Valakibe, akit nem ismerek, és aki nem szerepelt a terveim között. A több hónapos önmegtartóztatással, a szerelem elutasításával éppen az ellenkezőjét értem el annak, amit akartam: most hagyom, hogy magával ragadjon az első ember, aki másként figyelt föl rám, mint a többiek.

........ ha valóban elveszítem, akkor is nyertem egy boldog napot. És ha arra gondolok, milyen szörnyű ez a világ, akkor egyetlen boldog nap is maga a csoda. (Coelho)

"A szerelem nem a másik emberben van, hanem bennünk. Mi ébresztjük föl magunkban. De ahhoz, hogy fölébreszthessük, szükségünk van a másikra. Az életnek csak akkor van értelme, ha van kivel megosztani az érzéseinket.” (Coelho)

„GYERE, ajándékozz meg a reménnyel, ÉS MARADJ, AMEDDIG TUDSZ." (Coelho)

Hát nem gyönyörű gondolatok? 

Nos, talán így is lehet Coelho-t olvasni. Számomra arról szól, hogyan élhetem meg önmagam elfogadva magam teljes mértékben, úgy, hogy ezáltal tudok igazán szeretni. Arról szól, hogy meg kell ismernem önmagam (mindenki másképp és másképp teszi), ahhoz, hogy boldogságot adhassak másoknak. Hogy ez milyen úton történik? Coelho egy utcalányt választott. De, lehetne bárki a főhőse.

Ha "tágítunk" egy kicsit a gondolatok megértésén, nem a szerelemről olvashatunk, hanem egy életútról, ahol a főhös megéli a szeretetet, a szerelmet, az el- és befogadást, önmagát és másokat, szépséget, gyönyört, bizalmat, boldogságot, félelmeket, és még sorolhatnám...... vagyis: ÉL. 

És ismét megjelenik a kérdés: ha szeretjük, ha tényleg szeretjük magunkat, miért okoznánk magunknak szenvedést azzal, hogy nem éljük át, nem engedjük át magunkon félelmek nélkül ezeket az érzéseket, az elvesztés árnyától kísérve? 

Az elvek, amikről beszél, örök érvényűek, mindenre és mindenkire érvényesek. 

Szerintem. :-) Szerinted? :-))

Hát, ennyi :-)

Hát, nem gyönyörű?

Szeretnék idézni egy kedves barátom "leveléből". Figyeljétek....

A boldogság belülről jön, semmi köze hozzá senkinek és semminek…

A pozitív gondolkodás azt jelenti, hogy felismerem: minden ami van, engem szolgál, és nekem segít még akkor is, ha kifejezetten kellemetlen vagy fájdalmas. Ennél fogva minden jó, úgynevezett negatív nem is létezik, csupán olyan kellemetlen jóról beszélhetünk, amelynek bekövetkeztét én tettem szükségessé…

 …..ne fektessünk be energiát abba pl. hogy másnak ártunk, és ezzel magunknak is, szóval gondolattal sem, a gondolatnak is teremtő ereje van, vigyázni kell, mire gondolunk, mert megkapjuk… 

Ez is hihetetlen de működik… Amire energiát fordítunk, az megtestesül, akár fizikai energia, akár gondolat. Te döntöd el, miben hiszel, mindegy, mindegyik működik, mert behozod a saját központodba, magadévá teszed. Azzá válsz amit „eszel”.

 Persze, van egy második fokozat, amihez szintén semmit sem kell tenni, és akkor „megvan”. A semmittevés arról is szól, hogy kapcsoljunk ki, nem kell gondolat, és akkor mikor ez fullra sikerül (nem könnyű feladat, de fölöslegesen pörgetni a fogaskerekeket az is energia), akkor kerülünk a legközelebb önmagunkhoz, be a központba, és ami ott van, …olyan kincsek amiről álmodni se mertünk volna, hirtelen ráeszméltet, hogy van szemünk, de minek, ha csak mindig kifelé nézünk általa, és ami a legfontosabb, a belső, azt meg soha észre sem vettük… 

Újabb félreértésre adhat csak okot, ha mindenki a saját szemüvegén át vizsgálja a kijelentéseimet. Talán kölcsön kéne adnom az enyémet hogy a „ rózsaszín „ is bekerüljön a palettába :) 

„Ha mindenki csak a saját környezetét takarítaná ki, udvar gereblyézés, szemét szedés, máris egy tiszta földre kerülnénk, ami itt van, most is, a mocsok alatt.„ Ez is kicsit költői volt, mélyebb értelmezésekkel….:)

És ezek a gondolatok párosulnak egy hatalmas szívvel, Teremtő erővel, boldogsággal, örömmel, amiből "csak úgy" részesít mindenkit!!  És, hogy mi a titka? Ki tudja. 

Szerintem, egyszerűen "csak" JÓL ÉRZI magát....

Véletlen, vagy sem?

"Nem hiszek a véletlen találkozásokban. A világ törvénye olyan, ami egyszer elkezdődött, azt be is kell fejezni. Nem valami nagy öröm ez. Semmi sem érkezik idejében, semmit sem ad az élet akkor, amikor felkészültünk rá. Sokáig fáj ez a rendetlenség, ez a késés. Azt hisszük, játszik velünk valaki.


De egy napon egyszer észrevesszük, hogy csodálatos rend és rendszer volt mindenben... két ember nem találkozhat egy nappal sem előbb, csak amikor megértek e találkozásra.


Megértek nem éppen szeszélyeikkel vagy hajlamaikkal, hanem belülről, valamilyen kivédhetetlen csillagászati törvény szerint, ahogy az égitestek találkoznak a végtelen térben és időben, hajszálnyi pontossággal, ugyanabban a másodpercben amely az ő másodpercük az évmilliárdok és a tér végtelenségei között.” /Márai Sándor: Eszter hagyatéka/

Hát, nem gyönyörű? :)) 

Köszönöm Neked....

Vannak olyan percek, mikor nincs szükség szavakra. Van, mikor tudatosan adjuk át magunkat ezeknek a pillanatoknak, és van, hogy egyszerűen csak "elnémulunk", mert érezzük, nem kell több szó. 

Adjuk át magunkat ezeknek a perceknek teljesen, engedjük, hogy átmossanak bennünk mindent. 

Engedjük, hogy tisztulhassunk általuk, hogy közelebb kerüljünk önmagunkhoz. 

Engedjük, hogy ezekben a percekben gyógyulhassunk, és gyógyulhassanak mások is belőlünk. 

Egy kis szomorúság, egy kis elmúlás-érzet is keveredik ezekbe a percekbe. De, ez természetes. 

Ha elengedünk magunkból/magunktól valamit, azzal megengedjük neki, hogy meghaljon, megengedjük elmúlását.

Ha kell, sirassuk meg, ha kell, nevessünk egy nagyot rajta.

Köszönjük meg, hogy jelen volt életünkben, és emlékezzünk arra, mi mindent tanultunk általa. 

Őrizzük emlékét a szívünkben. Aztán engedjük el. 

Tudjuk elengedni....

Köszönöm Neked....

Köszönöm Neked...

köszönöm szavaid, a nyugalmat, mit árasztasz magadból,
köszönöm, hogy érezhetem Teremtő erőd.
Köszönöm gondolataidat, erejüket,
köszönöm az álmokat, amiket Általad kapok.
Köszönöm a lelked, köszönöm, hogy létezel,


köszönöm Neked......

Tudni kell szabadon szeretni egymást....

Gondolj csak bele, milyen csodálatos érzés, mikor látod, hogy nő fel melletted egy gyermek. Ott vagy az első lépéseinél, szavainál, megosztja veled minden bánatát, örömét, te jelented neki a világot, és Neked is ő. 

Sokszor hallottam már azt, hogy "csak a gyermekemet tudom feltétel nélkül szeretni". Mert ő nem kérdez, nem kifogásol, neki nem kell megfelelnünk. Ő elfogad minket olyannak, amilyenek vagyunk. Hibáinkkal együtt. Feltétel nélkül. 

De, ha gyermekünkkel meg tudjuk élni ezt a feltétel nélküli szeretetet, miért ne mehetne ez társsal, baráttal is? 

Hiszen szeretni azt jelenti: adni önmagam a másiknak elvárások, félelmek, görcsök nélkül. Adni magam, bízni önmagamban. És szeretni a másikat anélkül, hogy magamhoz láncolnám.

Ezekért a kapcsolatokért meg kell dolgozni. Éljük meg ezeket a kapcsolatokat ugyanazzal a kíváncsisággal, örömmel, mint mikor a gyermekünkkel vagyunk. Elfogadással, szeretettel. Önmagam szeretetével. Nap, mint nap. 

És aztán tudni kell elengedni. Meglátni, ha a másik már nem boldog velünk, mellettünk. És elengedni, hogy máshol, mással, másban megélhesse önmagát. Jelentse a boldogságot számunkra az, ha Őt boldognak látjuk.  

Egy kapcsolatban nincs egymás alá rendeltség. Nincs elnyomás, nincs dominancia. Nincs elvárás. Nincs megfelelés. Nincs "mi lesz, ha nem vagyok elég jó neki". 

Elfelejtjük. Elfelejtjük magunkat adni, mert nem bízunk magunkban, ezáltal a másikban sem. Én is. Még mindig. Ilyenkor elnyomom a szívem szavát, és az eszem az, ami irányít. Ne engedjük. 

KÖSZÖNÖM, hogy vannak körülöttem, akik emlékeztetnek arra, szeretnek feltételek nélkül. 

Köszönöm Neked....

Merjünk szeretni.....

"Volt egyszer egy madár. Két tökéletes szárnnyal és gyönyörű, fénylő, színes tollakkal áldotta meg a sors. Az olyan állat, amely szabadon repülhet az égen, boldoggá tesz azt is, aki nézi.

Egy napon megpillantotta ezt a madarat egy nő, és beleszeretett. Az ámulattól tátott szájjal figyelte a repülését, a szíve hevesebben vert, a szeme szerelmesen csillogott. Egyszer megkérte, hogy hadd repüljön vele, és átszelték az egész égboltot, teljes harmóniában. A nő csodálta, tisztelte, rajongva szerette a madarat.

De egy napon arra gondolt: mi lesz, ha a madár egyszer majd távolabbi hegyeket is meg akar ismerni? És megijedt.

Félt, hogy más madárral nem fogja ugyanezt érezni. És irigykedett, irigyelte a madarat, amiért tud repülni. 

És egyedül érezte magát. 

És azt gondolta. "Csapdát állítok neki. Ha megint jön, többé nem repülhet el tőlem."

A madár szintén szerelmes volt belé, és másnap megjelent, ahogy szokott, de beleesett a csapdába, és fogoly lett. 

A nő kalitkába zárta, és egész nap nézte. Most már mindig vele volt szenvedélyének tárgya, és mutogathatta a barátnőinek, akik azt mondták: "Neked aztán mindened megvan."
De szép lassan különös átalakuláson ment át: most, hogy teljesen övé volt a madár, és nem kellett állandóan meghódítania, kezdte elveszíteni a lelkesedését.
Mivel a madár nem repülhetett, nem tudta kifejezni létének értelmét, és lassan elhervadt, elveszítette tolla ragyogását, és megcsúnyult. A nőt már nem is érdekelte többé, s csak annyira törődött vele, hogy enni adjon neki, és tisztán tartsa a kalitkáját. 

Egyik nap elpusztult a madár. A nőt elfogta a bánat, és éjjel-nappal rá gondolt. De nem a kalitkára emlékezett, hanem arra a napra, amikor először meglátta boldogan repülni a felhők között.

Ha elgondolkodna, rájönne, hogy ami annak idején rabul ejtette a szívét, az éppen a madár szabadsága volt, szárnyainak dinamikus mozgása, és nem a külseje.

A madár nélkül az ő élete is elvesztette az értelmét, és a halál hamarosan bekopogtatott hozzá.

"Miért jöttél?" - kérdezte a halált.

"Hogy újra együtt repülhess a madaraddal" - felelte a halál. "Ha hagytad volna, hogy mindig elrepüljön és visszajöjjön hozzád, csak még jobban szeretted volna és csodáltad volna, most viszont még ahhoz is rám van szükséged, hogy újra találkozhass vele." (Coelho: Tizenegy perc)

Merjünk szeretni. De, ne feledjük: a szeretettel együtt jár az elengedés is.
Merjünk úgy szeretni, hogy ne akarjuk kalitkába zárni azt, akit szeretünk.
Szeressük őt úgy, ahogy van, szeressük őt olyannak, amilyen.  

Tudni kell szabadon hagyni egymást.

Tudni kell szabadon szeretni egymást..... 

Amikor van Ő, vagyok Én, és vagyunk MI....

Részlet egy könyvből, ami mélyen megérintett:

"- A legtöbb madarat arra teremtettem, hogy repüljön. Ha nem repülhetnek, az a bennük lévő repülési képesség korlátozása, és nem fordítva. .... Téged viszont arra alkottalak, hogy szeretve legyél. Ezért számodra az jelent korlátozást, ha úgy élsz, mintha nem szeretnének, és nem fordítva....." (W.P.Young: Viskó)

Szeretek emberekkel beszélgetni, együtt tölteni velük az időmet. Biztonsággal, és nyugalommal tölt el, ha többet és többet akarnak megtudni rólam. Van, hogy úgy érzem, már mindent tudnak, és igen, akarom, hogy ezt fokozzuk, mert tudom, hogy még ha néha fájni is fog, nem miattuk lesz. Azt a fájdalmat én okozom magamnak.

És "tudom" mekkora boldogsággal is fog járni egymás megismerése. Bízok magamban, és ezáltal bennük is. És igen, nagyon kíváncsi vagyok rájuk. És, ahogy egyre többet "adnak" magukból, és nem a szavakra gondolok, úgy szeretnék még többet "kapni" belőlük. CSAK, MERT OLYAN NAGYON JÓ.

Nincsenek már félelmek, mint régen, hogy  nem fognak szeretni, ha valami olyat tudnak meg, amit eddig még nem, és ez viszont is így van.  

Most már érzem azt a sürgető vágyat, hogy IGAZÁN tudjak a másikról többet.

Próbáljuk meg tudatosan  megélni kapcsolatainkat, nem csak úgy "beleesve" valamibe, és várva, hogy mi sül ki belőle!  A tudatosság nem egyenlő a visszafogással, az állandó "észnél levésnél". :)) Minél tudatosabban éled meg mindennapjaidat, annál inkább közelítesz a nem "földi logika" szerinti történésekhez. Ha tudatos vagy, szereted önmagad, és ezáltal szeretsz másokat is. Akár kissé önzőnek is tűnhet ez az egész. 

De, kérdem én: ha nem szereted maradéktalanul önmagad, hogy tudsz másokat szeretni? Ha, "hibákat" fedezel fel magadban újra és újra, ha "bűnösnek" érzed magad, ha "lelkiismeretfurdalásod" van állandóan valami miatt, miből gondolod, hogy ezeket a "rosszakat" nem vetíted ki másra is a környezetedben? És, ha kivetíted, miből gondolod, hogy nem az fog inkább foglalkoztatni, mint önmagad? :))) Hidd el, tudom, hogy így van....:)))

Elfogadni önmagam, megélni az el- és befogadást, az önmagam szeretetét. Érezni, hogy a másik bennünk van és mi Őbenne. Nem elfelejteni, hogy valahol mélyen EGYEK vagyunk. Bennük élek, ahogy Ők bennem. Minden alkalommal, amikor találkozunk, újabb és újabb lehetőséget adunk magunknak, hogy önmagunk legyünk egymás által.

"Szeretlek és Köszönöm." Két gyönyörű szó. Merjük kimondani. Merjük maradéktalanul megélni a szeretet és a hála érzését. 

Merjük engedni, hogy szeressenek. Merjünk szeretni.....

Akkor és ott MEGTELT minden ÉLETTEL.....

Ma találkoztam egy barátommal, szívemnek oly kedves Ő. Több éve ismerjük egymást, barátságunk folyamatosan alakul, úgy érzem mélységében mostanában új utakon járunk.

Elgondolkoztatott a vele töltött idő. "Csak" sétálgatunk és beszélgetünk, mégis búcsúzáskor azt érzem, TARTALOMMAL, ÉLETTEL teli perceket, órákat töltöttünk együtt.

Ennek kapcsán próbálom megfogalmazni milyen barátság is van kettőnk között.

Kíváncsiság van bennem folyamatosan iránta, élvezem, hogy ismeri önmagát, és vágyik arra, hogy még jobban megismerje. Élvezem, hogy megtartja személyiségét, és mégis, a lelkét mutatja felém minden pillanatban.

Folyamatosan érzem kettőnk között a szeretetet. Azt a szeretetet, amivel emeljük egymást. Nem a saját, esetlegesen meg nem élt vágyainkat, álmainkat akarjuk megélni a másikon.

Vágyom azt megtudni, ki is Ő, őszintén hiszek benne, hogy mindazt, ami ott van belül mélyen, elő tudja csalogatni. Bizalmam iránta mély. Jó mellette lenni, akár öröme, akár bánata van, és ha mindezt velem akarja megosztani. Jó érzés tiszteletben tartani, ha magányra van szüksége.

Szeretem vele megélni a spontaneitást (emlékszel? :)). Élvezem, hogy nyitottan áll a világ "dolgaihoz", élvezem, hogy nem olyan, mint én. Mi is lenne abban a szép?
Élvezem, hogy tanulhatunk egymástól, hogy az ő szemével is láthatom a világot.

És közben lehet vele nagyokat hallgatni is "csak úgy", mert az is jó, és mert éppen nincs másra szükségünk.

Találkozásaink után az energiáitól telítve indulok haza.

Ha együtt vagyunk, azt gondolom, az jelenti mindkettőnk számára az otthont. Azt az otthont, ahol nyugodtan lehetünk azok, akik vagyunk. Helytől, időtől függetlenül.

Amikor van Ő, vagyok Én, és vagyunk MI....

Hiszen minden változik....

Egyetlen biztos dolog van az életünkben. A változás.... :)))

Gyönyörködtetnek az időjárás szélsőséges megnyilvánulásai, de csordultig telítődöm egy őszi kora reggeltől, egy téli vacogós estétől, egy tavaszi záportól, egy nyári éjszaka millió csillagának látványától. :))

Pár napja kint jártam a kertünkben. Szemrevételeztem a növényeket, visszaemlékezve arra, hogy némelyiket még jómagam ültettem 5-6 évvel ezelőtt. Jó érzés volt látni, megérinteni őket, és "csak úgy" ellenni közöttük. Emlékszem, nagyon nyugodt voltam, boldog, élveztem a kint töltött perceket. Augusztus eleje révén a levegő már kora reggel is megmutatta, meleg napnak nézünk elébe megint. És mégis, ahogy mély levegőt vettem, sejteni lehetett, hogy ezek napok már nem tartanak sokáig, az ősz illata már enyhén érezhető volt. Aztán történt valami,..... rám tört egy érzés, valahogy elmosódtak a határok..... Gyermeknek éreztem magam, nyílt, a világra rácsodálkozó érzéssel, s egybeolvadtam mindennel, ami körülöttem volt.

Mint mikor lágy szellő érint, úgy futott át rajtam az érzés, eltöltött teljesen. Mintha nem a saját szememen keresztül láttam volna a világot. Önálló, lélegző csoda közepén álltam, mégis EGY voltam vele.

Egy hosszúra nyúlt, csodaszép pillanatnak tűnt az egész. Eltelített, minden hiányérzetemet, félelmeimet, vágyaimat elűzve, s nem maradt más bennem csak mérhetetlen nyugalom, csend, béke.

Akkor és ott MEGTELT minden ÉLETTEL....

Ki vagyok én?

A folyamat elindult. Az első lépést megtettem. Rengeteg kérdés, mi felmerül és megválaszolásra vár. Kérdések, melyek önmagukban hordozzák a válaszokat is. Válaszok, melyek újabb kérdéseket generálnak.

Fontos vagyok? Senki vagyok és minden. Rohamosan változik bennem minden. Sejtések, gondolatfoszlányok, anomáliák, boldogság, teljesség érzése. Valami, ami az enyém. Valami, amit őrzök. Valami, ami által jobb leszek, ami által mások is jobbak lesznek. Közvetítek. Kapok és adok. Megbékélek. Elfogadok-befogadok. Megtisztulok. Nyugodt vagyok. Szabad és boldog. Szeretet-élmény. Kapcsolatom a világgal. Távol-valóság-közelség. Végtelenség és teljesség. Bensőséges kapcsolat. Alázat.

Félelmek. Hogy mindaz, ami velem történik, micsoda erő. Hogy mennyire lényegtelenek lesznek bizonyos dolgok. A "gondolat", hogy rohamosan vesznek el mellőlem emberek.
Mi lesz az, ami a teljesség élményét adja majd? Mi az, hogy teljesség élmény? Megérezni pillanat töredékéig az egészet, az Egységet. Érezni, micsoda erő munkálkodik körülöttünk.

Félelem az ismeretlentől, és a vonzás, ami mégis egyre közelebb visz. Nem számít más, csak az adott pillanat. Akkor és ott hogyan döntesz. MINDEN. Veszélyes szó. Magában hordozza a felemelkedést és a mélybe süllyedést is...
Ösztön arra, hogy megtudjam, merről, honnan, hogyan és hová? Vágy valamire, amit megfogalmazni nem tudtam, csak éreztem, ennyi nem lehet. Figyelni magam kívülről és belülről. Hagyni magam sodortatni.

Az egom és a harcom vele. Csend és nyugalom. Meg kell tudni élni ahhoz, hogy önmagamba nézhessek. Mert az ego nem szereti a csendet. És aki önmagamba nézett, nyugodt volt, csendes és megengedő. Eltűrte, hogy mellőzzem néha, mert az ego erősebb volt. Eltűrte, mert tudta, amint az egom elhallgat, őt hallom magamban. Eltűrte, mert tudta, megmutatta magát, és innentől minden út rajta keresztül vezet.

A világ átölel és alakít engem. Áldottak a rám ható erők. Az érzés, hogy élek. TÉNYLEG ÉLEK!!
Kerestem a boldogságot, hajszoltam, és rájöttem, amit érzek, csak örömérzetek.
Aztán egyszercsak berobbant a mindent elsöprő boldogságérzet a semmiből. Mintha testem minden sejtje erre várt volna eddig. Szétrobbantak, újrarendeződtek, és vágyták ezt az érzést újra és újra!

Majd a szeretet érzése. Ami ellen mindig is tiltakoztam. Akkor szeretek, ha engem is szeretnek. Nem így működik. Szeretni és ezáltal szeretve lenni. Hihetetlen élmény szeretni valakit. Ilyenkor nem látom őt magát, csak az érzés létezik, amit ad.

Elindultam valahonnan, és lehet, hogy hatalmas tapasztaláshalmazzal, ugyanoda fogok visszaérkezni, önmagamat talán már ismerve, mégis tudatlanságban.

Hiszen minden változik....
 

Elmesélem milyen volt "előtte", hogyan is indult.....

Rá kellett jönnöm, hogy amit Életnek nevezek az nem más, mint elmerülés a mindennapokban, állandóan mentegetve magam, hogy én nem tehetek semmiről, ami velem történik, én csak a körülmények áldozata vagyok. Birtokoltam tárgyakat, irányítottam másokat, próbáltam másokon érvényesíteni saját akaratomat.

Előszeretettel alkalmaztam az "amiről nem beszélünk, az nincs is" elvet. Féltem a múlttól, jelentől, jövőtől, haláltól, önmagamtól.

 
Örökösen ellenkeztem a világgal, a környezetemmel. Közben a folyamatos vívódás, hogy mindez nem én vagyok. A fájdalom, hogy be vagyok zárva önmagamba, s talán soha nem lesz másképp. Eredmény? Összeomlás, reménytelenség, kilátástalanság. Aztán a teljes "telítődés", amikor az egyetlen "jót" az okozta, ha végigaludhattam a napomat.
Rájönni, hogy készen kapott/általam kreált hiedelemrendszerem szerinti "tökéletes" életem semmit nem ér. Rájönni, hogy mennyire más tartalommal lehet megtölteni fogalmakat! Az érzés: mintha újra kellene beszélni tanulnom.

A kérdések, amiket nap, mint nap feltettem magamban. Rájönni, hogy csukott szemmel kerestem a válaszokat. Rájönni, hogy sokszor rossz kérdéseket tettem fel, mert nem akartam meghallani a válaszokat. Felismerése annak, hogy nem kell másoktól függnöm, nem kell állandóan megfelelnem másoknak (gyakorlom azóta is), önmagamért felelek. Megérteni, hogy nem másokba kapaszkodva kell "előrejutnom", önmagamra kell számítanom.  
Megértése annak, hogy vagyok valaki. Kimondani, hogy SZERETEM MAGAM. Aztán az első alkalom, amikor hosszú idő után először sírtam. Nem keserűség volt a sírásban, nem önsajnálat. Azóta tudom: boldog voltam.  

Rádöbbenni, hogy mindennél fontosabb az őszinteség önmagam és mások felé. Hogy fáraszt az őszintétlenség, az önmutogatás, a másokra mutogatás (gyakoroltam én is rendesen). Az elfogadás megélése, nem a beletörődésé. A szeretet, amit kapok, és most már úgy érzem, adni is tudok. Kilépni a tudattalan létből. Szavakkal leírhatatlan.

Eldobni jó néhány rögzült rosszat (találtam/találok helyettük újakat), elengedni "igaz" barátokat. Aztán a bezárkózás, a félelem ismételten attól, hogy most már nincs visszaút, ha ezeket megéltem, akkor már nem lehet másképp. Felelősség. Mennyire más "csak" tudni mit jelent ez a fogalom, és milyen rossz rájönni, hogy nincs mögötte tartalom!  

És ismét felmerült az a bizonyos "Ki vagyok én?" kérdés.....

Kipróbálod....?

Kipróbálod? Bepillantasz valami MÁS-ba, valami ÚJ-ba, mint, amit eddig megszoktál? 

Vagy elég kíváncsi? Vagy elég elszánt, hogy átfordíts az életed? Vagy elég éles hallású, hogy meghalld a szíved szavát? Hmmm...? 

Várj, mesélek magamról, tapasztalásaimról. 

Nálam minden a taiji tanulásával kezdődött. Vagyis ez így nem igaz. Elindult valami előtte pár hónappal, de a taiji volt az, ami feltette arra a bizonyos "i"-re a pontot. 

Tudod milyen érzés számomra ez a valami MÁS, valami ÚJ!?? 

Álmodozós, föld felett lebegős, fejbekólintósan szédítős és részegítős. Felemelő, izgalmas, meleg, puha, átölelős, magamhoz engedős. Finoman simogatós, könnyű és szél szárnyán szállós, otthonra találós. Szenvedélyes,  mélyen megérintős, és szerelmetes, szerelmetes a végtelenségig mindenbe....

Elmesélem milyen volt "előtte", hogyan is indult....

Dönts úgy, hogy jól érzed magad....

Milyen egyszerű is ezt mondani. És milyen gyorsan elkezdtem cáfolni, mikor először hallottam ezt a taiji mesterem szájából. :)))

Merthogy ugye ez nem így van. Hát, mert először is, el kell intéznem egy-két dolgot, meg kell tennem még másokat is, és aztán majd jól is érzem magam ezektől.... 

Igen szépen le tudtam vezetni. És még el is hittem minden szavamat. :))

Ésszerű volt. De más nem. 

Azért gondoljunk bele. Ha azért nem érzem jól magam, mert még nincs itt az ideje, akkor mi mellett is döntök tulajdonképpen? Előbb lesz jó állásom, találok magamnak párt, építek házat, ésatöbbi, ésatöbbi. Mindezen nagyon fontos elfoglaltságok közepette csak el dolgot "felejtünk" el.

Boldognak lenni....

Mire ráeszmélünk erre a nem elhanyagolható tényre (ha ráeszmélünk) ...., többnyire már késő. 

Sirathatjuk meg nem élt titkos vágyainkat, az elszalasztott lehetőségeket, okolhatunk másokat, hogy miattuk volt.... és még sorolhatnám. 

Elfeledkezünk róla, hogy általában mindent ésszel csinálunk, a szívünket sokszor kihagyjuk döntéseinkből. Hogy miért? Mert akkor és ott talán könnyebbnek tűnik. Talán a racionalitás ilyenkor az egyetlen védelmünk. Talán, mert az ésszerűtlennek tűnő dolgok olyan.... hmmm.... olyan ésszerűtlenek? :)) Talán, mert az "ugorjunk fejest az életbe" projekt annyira félelmetesen izgalmasnak hangzik? Talán, mert....?

De mi is történik, ha megfordítjuk a dolgot? Ha megpróbáljuk "először" :-)) boldognak érezni magunkat?

Íme néhány lehetőség. Ezek az alapok. Ami ezen felül ér minket..... Ilyenkor érzem sokszor, hogy a szavak néha semmire sem jók. :)) 

1. Ha boldogok vagyunk "csak úgy", boldogságunk sugárzik belőlünk, és részesül belőle mindenki a környezetünkben, ha akarja, ha nem. :))

2. Ha boldogok vagyunk "csak úgy", további boldogságot vonzunk magunkhoz, biztosítva azt, hogy további boldog helyzetekbe fogunk belekerülni. :)))

3. Ha bodogok vagyunk "csak úgy", kivívhatjuk a többiek "csodálatát" (magukban persze néha azt gondolhatják, nincs ki a négy kerekünk :)). Ezek vicces helyzetek. :))

Ilyen egyszerű. 

Kipróbálod....?

Engedd, hogy sebezhető legyél...

A sebezhetőség nem rossz, nem hiba. Ne szégyelljük, hogy sebezhetőek vagyunk, csak mert a sebezhetőség erőfeszítés nélküli létet feltételezne részünkről.
A sebezhetőség egy állapot, amiről eldöntheted, hogy megéled-e, vagy sem. Nem leszel se több, se kevesebb bárhogy is döntesz, csak MÁS.:))

A taiji azt mondja: erő erővel nem találkozik.

Ha bármilyen váratlan helyzet ér minket, azon nyomban "erővel" reagálunk. Megkeményítjük magunkat, közönyösek próbálunk lenni, álarcokat hordunk. De, miért? Csak, mert így "tanultuk"? Mert ezt látjuk mástól is? Otthon, munkahelyen, a mindennapokban...

Próbálj emlékezni, milyen, amikor megélsz egy általad kellemesnek ítélt helyzetet. Ugye, mivel az emlékeid kellemesek voltak, fel sem merül benned, hogy legközelebb nem így lesz. Így örömmel és kíváncsisággal fogod megélni az újabb, már számodra ismerősnek, és biztonságosnak számító helyzetet.

Nos, a félelmekkel se legyen másképp. Eléjük kell menni, szembefordulni velük, és hagyni, hogy átélhessük őket újra és újra. Nem szabad azon nyomban kategorizálni, hogy biztosan rossz lesz. Azok az érzések az akkori a helyzetnek szólnak. 

Legyen bennünk kíváncsiság: mi fog történni, ha másképp döntünk?

Ne felejtsük el, hogy minden folyamatosan változik. Miért gondoljuk mégis, hogy egy már negatívnak megélt helyzet újra átéléskor nem változhat át pozitívvá? 

És figyeljük meg. Ha egy kicsit is másképp állunk a helyzethez, változni fog az is. Amíg azonban nem vagyunk hajlandóak megélni félelmeinket, fájdalmainkat újra, mindig vissza fogjuk őket "kapni" különböző helyzetekben.

Számomra a sebezhetőség arról szól, hogyan élhetem meg önmagam elfogadva teljes mértékben, úgy, hogy ezáltal tudom igazán szeretni magam és másokat. Arról szól, hogy meg kell ismernem önmagam (mindenki másképp és másképp teszi), ahhoz, hogy boldogságot adhassak másoknak. 
Megélhetjük a szeretetet, a szerelmet, az el- és befogadást, önmagamat és másokat, szépséget, gyönyört, bizalmat, boldogságot, félelmeket , és még sorolhatnám......

És, ha a világunk ilyen gyönyörű, akkor csak EGY kérdés van bennem: ha szeretjük, ha tényleg szeretjük magunkat, miért okoznánk magunknak szenvedést azzal, hogy nem éljük át ezt a szépséget, csak mert félünk attól, ha sebezhetőek vagyunk, elvesztünk magunkból valamit?

Ne feledd, TE DÖNTESZ, hogy másképp legyen.

Dönts úgy, hogy jól érzed magad.... 

Engedd, hogy sebezhető legyél...

Amikor megérzed mennyire nem fontos, mit és hogyan tettél az elmúlt éveidben. Amikor rájössz, hogy csak a pillanat számít, a jelen, amiben élsz. Az számít minden helyzetben, akkor és ott hogyan döntesz. Nehéz. Saját példámból kiindulva, de látva a többieket is, letaglóz, mennyire nem élünk a jelenben, mennyire ragaszkodunk a múlthoz és helyezzük magunkat a jövőbe. Mikor szinte külső szemlélőként látod magad a különböző helyzetekben, amik hosszú éveken keresztül fájdalmat okoztak. Most is megjelennek a démonok, még most is küzdened kell velük, még most is füledbe suttogják: "nézd, ismét bántanak. Emlékszel ugye milyen érzés? Menj, fuss el tőlük, hiszen neked ez fájdalmat okoz! Félsz tőle!"

De, hát mi is a félelem? Mindaz, amit annak ítélek meg, amit a félelem érzésével ruházok fel.

Aztán mégis maradsz. És lassan jobb lesz. A félelem átalakul, átadja helyét egy nagyon mély érzésnek.

Mikor már nem számít, hogy a másik mit mond, vagy tesz. Mert tudod, hogy miért is teszi. Mik azok a félelmek, amik még hatnak rá. Érzed belül mélyen, hogy mi hiányzik neki, mert te is átélted/átéled folyamatosan. Mikor érzékeled magad körül az embereket. Köztük vagy, mégsem tudnak már „anyagukkal” elnyomni.

Mikor tudod, mi lesz a következő szó, vagy mondat, amit hallani fogsz tőle. Mert míg nem változunk, mindig egyazon séma szerint létezünk. Megérezni azt, hogy a sebzett lélek milyen óvatosan, félelemmel fordul azokhoz az apró megérzésekhez, a bizalomhoz, amit kap. És megérezni azt, hogy pillanatok alatt milyen örömmel tudja eltölteni a másikat, ha "rájön", lehet önmaga.

Csak hagyod, hogy áthasson, amit érzel, miközben a másikat figyeled, mikor vele vagy. A szemei. Mindent elmondanak. Belenézni a szemébe, és kiolvasni belőle mindazt, amit még nem tud, vagy nem mer felvállalni. A szívedben érzed ilyenkor mennyivel több minden van mögötte, de még nem kész rá, hogy feladjon mindent. Mennyire lényegtelenek lesznek ilyenkor a szavak. Pedig micsoda erő rejlik bennük! Micsoda hatalom! Ilyenkor mennyire nem jelent semmit, mit is mondunk, mert minden szó, minden mondat értelmet próbál adni annak, aminek nincs szüksége értelemre.

Engedd, hogy sebezhető legyél....

Ahol a tudat, ott az energia...

"Lényünk korlátok nélküli. Szabad.

Nincs olyan külső hatalom, amely korlátok közé szorítaná azt, aki vagy, vagy azt, ahova eljuthatsz.....
Csak a saját félelmed korlátoz Téged. Csak a félelmed megtestesülése mindaz, ami úgy tűnik, korlátoz Téged. Minden félelem sebesülés, amellyel elzárod minden létezőnek egy aspektusát a saját egyéniesített léted tapasztalatától. Minden egyes általunk cipelt sebesülés olyan eseményeket hoz létre, amely a sebet számunkra mindig új fényben és eltérő nézőpontból tárja elénk. A sebesülések visszatükröződnek a valóságunkban azáltal, hogy hozzájuk tartozó helyzetekben jelennek meg." (Story Waters)

Íme a hármas egység.
Képlet a taijiban: tudat-energia-akció.
Képlet a mindennapokra: gondolat-szándék-cselekedet.

Mindenki maga dönti el, hogy milyen gondolatai vannak, mit választ figyelme tárgyául, mihez engedi energiáit áramolni.

Ha dühös vagy, dühödet táplálod, ha boldog, a boldogságodat. :))

Nem az emberek és a dolgok miatt érzünk bármit is.
TE döntesz úgy, hogy megengeded mindazt az élményt, amely téged érzelmileg befolyásol. Csak döntés kérdése, hogy milyen élményben veszel részt.

FELELŐS vagy saját életedért, hiszen TE VAGY, AKI A DÖNTÉSEIDET HOZZA.

A felelősségvállalás önmagamért nehéz. Nehéz, mert akkor el kell engednem azt, hogy másokat okolok mindazért, ami velem történik, el kell ismernem, hogy magam építem fel saját korlátaimat. 

De, higgyétek el, nincs annál csodálatosabb, mikor rájössz: azzal, hogy magad teremted, meg is változtathatod.

Szabadon, egyik-napról a másikra döntve úgy, hogy attól a pillanattól kezdve másképp lesz.

Próbáld elengedni a félelemmel szembeni ellenállást. Hagyd, hogy megtörténjen, amitől félsz, s így megszabadulhatsz tőle.

Engedd, hogy sebezhető legyél....

Nem ítélkezel...

Talán ez a legnehezebb. Nem megítélni semmit és senkit. Nem kimondani azon nyomban: ez jó, vagy rossz. Ez az a polaritás, ami megfoszt bennünket az Egység megélésétől. Mindenki a maga nemében tökéletes. Nincs jobb vagy rosszabb, csak MÁS van. :)))

Imádom a formagyakorlatot "eljárni" akár egyedül, akár csoportosan. Mindig újabb és újabb érzést ad, mindig többet és többet kapok általa. Aztán ott vannak azok a helyzetek is, mikor például olvasgatok. Nagyon szeretek olvasni. Ilyenkor nincs más, csak én és a könyv. A külvilág megszűnik, testem laza, csak a könyv által megjelenített képek sorakoznak az elmémben. Majd szépen megjelennek az érzések is, amiket az olvasmány kelt bennem. 
Megtörténik, hogy egy idő után a test elkezd jelezni, már nem "elégíti" ki, hogy csak az elmémet táplálom. Tudom, taijiznom kell. Nem sokat, pár mozdulat is elég, de kell. 

Ilyenkor nincsenek gondolatok, CSAK a mozdulatok. Nyugalom, szépség, melegség, csend jellemzi ezeket a pillanatokat. 
Másodperceken belül elönt az a gyönyör, amit annyira szeretek, amikor tudom: ÉN vagyok jelen ITT és MOST. Amikor átjár az energia, s megjelennek az ismerős érzések.
Egyedül vagy, és mégis, van valami nagyon erős hit benned: "TUDOD", NEM VAGY EGYEDÜL mégsem. Kapcsolódsz mindenhez és mindenkihez, mert egy vagy velük minden lélegzetvételeddel, minden gondolatoddal.  

Egy idő óta, ha megismerkedek valakivel, az első gondolatom az, hogy mennyi mindent tanulhatok tőle. Nem rémiszt már meg, hogy hogyan fogom majd magam érezni abban a helyzetben. Kíváncsisággal, örömmel élem meg ezeket az alkalmakat. 

És láss csodát. Ahogy én megélem, azt kapom vissza másoktól is. Mikor megölel például valaki, és ott az érzés, mintha láthatatlan szálon keresztül kapcsolódnál hozzá.
Ad és tudom fogadni, adok és ő is fogad. Nem kapsz és adsz se többet, se kevesebbet, csak annyit, amit fogadni és adni tudsz. Mostanában olyan emberekkel találkozom, akik nem hagynak túl sokat agyalni. Olyan helyzetekbe kerülök, ahol sokszor egyszerre kell megélnem a jelent, és átélnem a múltat. Kissé paradoxon állapot. Nagyon szeretem ezeket a helyzeteket. Ilyenkor megérted, mennyi mindent cipelsz magaddal folyamatosan hasztalanul, hiszen csak gátolják előrejutásod. 

"Lépted mindig könnyű legyen." (Szőke Lajos) Milyen szép mondat.

Ezek után a találkozások után nincsenek hiányérzetek, nincsenek félelmek, nincs más...., csak VAGY.
Ki tudod mondani: vagyok, aki vagyok. Örömmel fogadom el önmagam. Örömmel fogadok el mindent és mindenkit, mert boldogsággal tölt el létezésük. 

Tudod, szerepük van az életedben. Érzed, nem kell megmentened sem magad, sem másokat emberektől, helyzetektől. Mindent, amibe belekerülsz, magad teremted meg. És ahogy megteremtetted ezeket a helyzeteket, úgy teremthetsz másokat, amik majd a jövőd lesznek. Ezek a gondolatok mérhetetlen nyugalommal, biztonsággal, bizalommal töltenek el.

Mindenki maga dönti el, hogy milyen gondolatai vannak, és mit választ figyelme tárgyául. 

Ahol a tudat, ott az energia.....

Kell ennél több? :)))

"Pár szóban" mit is jelent számomra a taiji. :)

A taiji.

Minden lágy, nyugodt, laza és természetes. A kezed magától mozdul, tested minden porcikája enged, nem feszül. Mikor meglepődsz, hogy akárcsak evésnél a kanál milyen természetes módon emelkedik fel az asztalról a kezedben. Minden mozdulatod mélyről indul, és ugyanoda érkezik vissza. Mikor sétálsz, és érzed, hogy nincs semmi erőltetett a mozgásodban. Mikor nekiállsz a formagyakorlatnak és fáj a lábad. Az eddigi görcsölés helyét átveszi egy nyugodt hang: fáj, de ez is a tied. Éld meg, engedd, hogy átjárjon, figyeld magad közben. És mikor mindez megtörténik, a fájdalom szép lassan háttérbe szorul, és már nem érzed, hogy létjogosultsága lenne. A rossz gondolatokat elmossa valami, nem tudsz rájuk visszaemlékezni percekkel később. Mintha valaki járna a nyomodban, és kipucolna mindent, ami nem odavaló.

Taijizol és érzed, hogy valami ismeretlen erő viszi a kezed, nem is tudnád máshová helyezni, csak a helyére, mert ez az erő mást nem enged. Furcsa állapot. Mint egy lassított felvételen. Mozdul minden, a világ kitágul, minden olyan „hatalmas” lesz körülötted. 

Valahogy minden egységben van, aminek részei vagyunk. Ez az egységérzet megfoszt az elkülönültségtől. Együtt vagyunk, egyek vagyunk azokban a percekben. Aztán ezekből a percekből szép lassan órák lesznek, majd napok. 

Mennyire más így érzékelni a másikat. Testek, anyag nélkül. Csak lebegünk ebben a vég nélküli, áramló létben, ahol nincsenek határozott körvonalak, nincsenek óriási kilengések. Ebben az állapotban minden természetesnek hat, a fájdalom, mit magunkban hordozunk, észrevétlenül átalakul és átadja a helyét a csendnek, a türelemnek, a megértésnek, a bizalomnak.

Mikor érzed a formagyakorlat elején (vagy akár a faállás alatt), hogy végigfut a gerinced mentén egy nagyon kellemes melegség, és tudod, igen, megint elkezdődött. A dolgod csak annyi, hogy átadd magad ennek az érzésnek, ne hagyd, hogy belülről bármi befolyásoljon.

Megélni azt, ez a nyugalom erőt ad, tényleg két lábbal állsz a földön. Nincsen belső remegés a gyomrodban, nincs feszültség a lábadban. A földön állsz ugyan stabilan, mégis a föld felett érzed magad.

Kis észlelések ezek, és mégis olyan nagy hatással tudnak rám lenni. És ilyenkor minden törlődik, csak jön az érzés, elönt teljesen, és már semmi más nem érdekes. Burokban vagy, és mégsem vagy egyedül.

Érzed a szelet, a meleget, a nap sugarait, létünk apró mozzanatait. A körülötted lévő tárgyakat, embereket úgy látod, mintha ködszerű fehér felhő venné körül őket.

Minden lélegzetvétellel egyre közelebb kerülsz hozzájuk, egybeolvadsz velük, már nem létezik te és ők. Csak együtt vagyunk ebben a hatalmas erőben.

Nem ítélkezel.....

Ahogy belül, úgy legyen kívül is...

Tény, hogy nem könnyű. Sőt, nehéz. Fájdalmas tud lenni minden gondolat, ha rálátok önmagamra és találok valamit, amit ezidáig nem akartam észrevenni. De, szükség van rá. Csak így lehetsz ténylegesen önmagad, csak így élhetsz meg olyan boldogságot, amiről eddig talán csak olvastál, vagy hallottál. 

És ahogy tisztul a kép, ahogy tisztul a lélek, egyre kevésbé lesz fájdalommal teli. Egyre biztosabban tudod a szíved szavát követni. Egyre biztosabban mutatja meg, hogy IGAZÁN mire is van szükséged. És eljön a pillanat, amikor az életed már nem szenvedésnek éled meg, nem a túlélésre játszol...,

hanem meglátod, hogy ebben az Életnek nevezett csodálatos társasjátékban Te vagy a játékos és a játékvezető is egyben. Sőt, mondjak még valamit?

Te írod a szabályokat is..... 

Kell ennél több? :)))

A taiji maga az élet...

Csak egy kicsit el kell tudnunk vonatkoztatni materializált világunktól, tágítanunk kell használt fogalmaink "megértésén". 

Mikor felkelsz reggel. Az érzés, amivel ébredsz. A hangok, amiket elsőnek meghallasz a külvilágból. A hangok, amiket elsőnek meghallasz a belsődből. A kérdés. Mit kezdesz ezekkel a jelzésekkel a napod alatt? Hagyod, hogy gondolkodásra késztessenek, vagy elhessegeted őket magadtól? Hajlandó vagy "külső szemlélőként" nézni önmagad és az életed? Befogadsz, átértékelsz, megoldasz, vagy ellenállsz? Jó érzést okoznak-e ezek a jelzések? Vagy félelmet? 

Elárulok egy nagy titkot, és erre valószínűleg vissza-visszatérek még a későbbiekben. 

Kétféle állapot létezik: jól érzem magam, vagy nem. Eleven és holt idő. Ha jól érzem magam, és ez megnyilvánul örömben, boldogságban, kiteljesedésben, akkor közel vagyok önmagamhoz, a belső lényemhez. Ha rosszul érzem magam, és ez megnyilvánul bármilyen félelemben, akkor távolodom önmagamtól, belső lényemtől. 

Nincs más (!) dolgunk, mint figyelnünk önmagunkra. Elvonatkoztatva a külvilág zajaitól, mások kritikáitól, a társadalomtól. Figyelnünk önmagunkra és várni a jelzést (hidd el, mindig ott van), hogy amit teszek JÓ ÉRZÉST okoz-e, vagy NEM. A válasz mindig bennünk van. A cselekvés már csak ennek a válasznak - amit meghallunk, vagy elnyomunk magunkban - a külső megnyilvánulása.

Ahogy belül, úgy legyen kívül is....

Miről is akartam írni?

Eredetileg a taiji (Yang stílus - 103 lépés) formagyakorlattal kapcsolatos gondolataimnak szántam.

Halogattam indítását, és aztán ahogy tanulom a taijit, döbbenetként ért a felismerés: amibe belekerültem nem csak egy formagyakorlat, annál lényegesen több. 

Elengedés és megtartás, befogadás és átadás, öröm és fájdalom, erő és lágyság, koncentráció és ellazulás, tudatosság és tudattalanság. 

Áramlás, Egység, a Jelenben létezés művészete. 

A taiji maga az élet...