Hát, nem gyönyörű?

Szeretnék idézni egy kedves barátom "leveléből". Figyeljétek....

A boldogság belülről jön, semmi köze hozzá senkinek és semminek…

A pozitív gondolkodás azt jelenti, hogy felismerem: minden ami van, engem szolgál, és nekem segít még akkor is, ha kifejezetten kellemetlen vagy fájdalmas. Ennél fogva minden jó, úgynevezett negatív nem is létezik, csupán olyan kellemetlen jóról beszélhetünk, amelynek bekövetkeztét én tettem szükségessé…

 …..ne fektessünk be energiát abba pl. hogy másnak ártunk, és ezzel magunknak is, szóval gondolattal sem, a gondolatnak is teremtő ereje van, vigyázni kell, mire gondolunk, mert megkapjuk… 

Ez is hihetetlen de működik… Amire energiát fordítunk, az megtestesül, akár fizikai energia, akár gondolat. Te döntöd el, miben hiszel, mindegy, mindegyik működik, mert behozod a saját központodba, magadévá teszed. Azzá válsz amit „eszel”.

 Persze, van egy második fokozat, amihez szintén semmit sem kell tenni, és akkor „megvan”. A semmittevés arról is szól, hogy kapcsoljunk ki, nem kell gondolat, és akkor mikor ez fullra sikerül (nem könnyű feladat, de fölöslegesen pörgetni a fogaskerekeket az is energia), akkor kerülünk a legközelebb önmagunkhoz, be a központba, és ami ott van, …olyan kincsek amiről álmodni se mertünk volna, hirtelen ráeszméltet, hogy van szemünk, de minek, ha csak mindig kifelé nézünk általa, és ami a legfontosabb, a belső, azt meg soha észre sem vettük… 

Újabb félreértésre adhat csak okot, ha mindenki a saját szemüvegén át vizsgálja a kijelentéseimet. Talán kölcsön kéne adnom az enyémet hogy a „ rózsaszín „ is bekerüljön a palettába :) 

„Ha mindenki csak a saját környezetét takarítaná ki, udvar gereblyézés, szemét szedés, máris egy tiszta földre kerülnénk, ami itt van, most is, a mocsok alatt.„ Ez is kicsit költői volt, mélyebb értelmezésekkel….:)

És ezek a gondolatok párosulnak egy hatalmas szívvel, Teremtő erővel, boldogsággal, örömmel, amiből "csak úgy" részesít mindenkit!!  És, hogy mi a titka? Ki tudja. 

Szerintem, egyszerűen "csak" JÓL ÉRZI magát....

Véletlen, vagy sem?

"Nem hiszek a véletlen találkozásokban. A világ törvénye olyan, ami egyszer elkezdődött, azt be is kell fejezni. Nem valami nagy öröm ez. Semmi sem érkezik idejében, semmit sem ad az élet akkor, amikor felkészültünk rá. Sokáig fáj ez a rendetlenség, ez a késés. Azt hisszük, játszik velünk valaki.


De egy napon egyszer észrevesszük, hogy csodálatos rend és rendszer volt mindenben... két ember nem találkozhat egy nappal sem előbb, csak amikor megértek e találkozásra.


Megértek nem éppen szeszélyeikkel vagy hajlamaikkal, hanem belülről, valamilyen kivédhetetlen csillagászati törvény szerint, ahogy az égitestek találkoznak a végtelen térben és időben, hajszálnyi pontossággal, ugyanabban a másodpercben amely az ő másodpercük az évmilliárdok és a tér végtelenségei között.” /Márai Sándor: Eszter hagyatéka/

Hát, nem gyönyörű? :)) 

Köszönöm Neked....

Vannak olyan percek, mikor nincs szükség szavakra. Van, mikor tudatosan adjuk át magunkat ezeknek a pillanatoknak, és van, hogy egyszerűen csak "elnémulunk", mert érezzük, nem kell több szó. 

Adjuk át magunkat ezeknek a perceknek teljesen, engedjük, hogy átmossanak bennünk mindent. 

Engedjük, hogy tisztulhassunk általuk, hogy közelebb kerüljünk önmagunkhoz. 

Engedjük, hogy ezekben a percekben gyógyulhassunk, és gyógyulhassanak mások is belőlünk. 

Egy kis szomorúság, egy kis elmúlás-érzet is keveredik ezekbe a percekbe. De, ez természetes. 

Ha elengedünk magunkból/magunktól valamit, azzal megengedjük neki, hogy meghaljon, megengedjük elmúlását.

Ha kell, sirassuk meg, ha kell, nevessünk egy nagyot rajta.

Köszönjük meg, hogy jelen volt életünkben, és emlékezzünk arra, mi mindent tanultunk általa. 

Őrizzük emlékét a szívünkben. Aztán engedjük el. 

Tudjuk elengedni....

Köszönöm Neked....

Köszönöm Neked...

köszönöm szavaid, a nyugalmat, mit árasztasz magadból,
köszönöm, hogy érezhetem Teremtő erőd.
Köszönöm gondolataidat, erejüket,
köszönöm az álmokat, amiket Általad kapok.
Köszönöm a lelked, köszönöm, hogy létezel,


köszönöm Neked......

Tudni kell szabadon szeretni egymást....

Gondolj csak bele, milyen csodálatos érzés, mikor látod, hogy nő fel melletted egy gyermek. Ott vagy az első lépéseinél, szavainál, megosztja veled minden bánatát, örömét, te jelented neki a világot, és Neked is ő. 

Sokszor hallottam már azt, hogy "csak a gyermekemet tudom feltétel nélkül szeretni". Mert ő nem kérdez, nem kifogásol, neki nem kell megfelelnünk. Ő elfogad minket olyannak, amilyenek vagyunk. Hibáinkkal együtt. Feltétel nélkül. 

De, ha gyermekünkkel meg tudjuk élni ezt a feltétel nélküli szeretetet, miért ne mehetne ez társsal, baráttal is? 

Hiszen szeretni azt jelenti: adni önmagam a másiknak elvárások, félelmek, görcsök nélkül. Adni magam, bízni önmagamban. És szeretni a másikat anélkül, hogy magamhoz láncolnám.

Ezekért a kapcsolatokért meg kell dolgozni. Éljük meg ezeket a kapcsolatokat ugyanazzal a kíváncsisággal, örömmel, mint mikor a gyermekünkkel vagyunk. Elfogadással, szeretettel. Önmagam szeretetével. Nap, mint nap. 

És aztán tudni kell elengedni. Meglátni, ha a másik már nem boldog velünk, mellettünk. És elengedni, hogy máshol, mással, másban megélhesse önmagát. Jelentse a boldogságot számunkra az, ha Őt boldognak látjuk.  

Egy kapcsolatban nincs egymás alá rendeltség. Nincs elnyomás, nincs dominancia. Nincs elvárás. Nincs megfelelés. Nincs "mi lesz, ha nem vagyok elég jó neki". 

Elfelejtjük. Elfelejtjük magunkat adni, mert nem bízunk magunkban, ezáltal a másikban sem. Én is. Még mindig. Ilyenkor elnyomom a szívem szavát, és az eszem az, ami irányít. Ne engedjük. 

KÖSZÖNÖM, hogy vannak körülöttem, akik emlékeztetnek arra, szeretnek feltételek nélkül. 

Köszönöm Neked....

Merjünk szeretni.....

"Volt egyszer egy madár. Két tökéletes szárnnyal és gyönyörű, fénylő, színes tollakkal áldotta meg a sors. Az olyan állat, amely szabadon repülhet az égen, boldoggá tesz azt is, aki nézi.

Egy napon megpillantotta ezt a madarat egy nő, és beleszeretett. Az ámulattól tátott szájjal figyelte a repülését, a szíve hevesebben vert, a szeme szerelmesen csillogott. Egyszer megkérte, hogy hadd repüljön vele, és átszelték az egész égboltot, teljes harmóniában. A nő csodálta, tisztelte, rajongva szerette a madarat.

De egy napon arra gondolt: mi lesz, ha a madár egyszer majd távolabbi hegyeket is meg akar ismerni? És megijedt.

Félt, hogy más madárral nem fogja ugyanezt érezni. És irigykedett, irigyelte a madarat, amiért tud repülni. 

És egyedül érezte magát. 

És azt gondolta. "Csapdát állítok neki. Ha megint jön, többé nem repülhet el tőlem."

A madár szintén szerelmes volt belé, és másnap megjelent, ahogy szokott, de beleesett a csapdába, és fogoly lett. 

A nő kalitkába zárta, és egész nap nézte. Most már mindig vele volt szenvedélyének tárgya, és mutogathatta a barátnőinek, akik azt mondták: "Neked aztán mindened megvan."
De szép lassan különös átalakuláson ment át: most, hogy teljesen övé volt a madár, és nem kellett állandóan meghódítania, kezdte elveszíteni a lelkesedését.
Mivel a madár nem repülhetett, nem tudta kifejezni létének értelmét, és lassan elhervadt, elveszítette tolla ragyogását, és megcsúnyult. A nőt már nem is érdekelte többé, s csak annyira törődött vele, hogy enni adjon neki, és tisztán tartsa a kalitkáját. 

Egyik nap elpusztult a madár. A nőt elfogta a bánat, és éjjel-nappal rá gondolt. De nem a kalitkára emlékezett, hanem arra a napra, amikor először meglátta boldogan repülni a felhők között.

Ha elgondolkodna, rájönne, hogy ami annak idején rabul ejtette a szívét, az éppen a madár szabadsága volt, szárnyainak dinamikus mozgása, és nem a külseje.

A madár nélkül az ő élete is elvesztette az értelmét, és a halál hamarosan bekopogtatott hozzá.

"Miért jöttél?" - kérdezte a halált.

"Hogy újra együtt repülhess a madaraddal" - felelte a halál. "Ha hagytad volna, hogy mindig elrepüljön és visszajöjjön hozzád, csak még jobban szeretted volna és csodáltad volna, most viszont még ahhoz is rám van szükséged, hogy újra találkozhass vele." (Coelho: Tizenegy perc)

Merjünk szeretni. De, ne feledjük: a szeretettel együtt jár az elengedés is.
Merjünk úgy szeretni, hogy ne akarjuk kalitkába zárni azt, akit szeretünk.
Szeressük őt úgy, ahogy van, szeressük őt olyannak, amilyen.  

Tudni kell szabadon hagyni egymást.

Tudni kell szabadon szeretni egymást..... 

Amikor van Ő, vagyok Én, és vagyunk MI....

Részlet egy könyvből, ami mélyen megérintett:

"- A legtöbb madarat arra teremtettem, hogy repüljön. Ha nem repülhetnek, az a bennük lévő repülési képesség korlátozása, és nem fordítva. .... Téged viszont arra alkottalak, hogy szeretve legyél. Ezért számodra az jelent korlátozást, ha úgy élsz, mintha nem szeretnének, és nem fordítva....." (W.P.Young: Viskó)

Szeretek emberekkel beszélgetni, együtt tölteni velük az időmet. Biztonsággal, és nyugalommal tölt el, ha többet és többet akarnak megtudni rólam. Van, hogy úgy érzem, már mindent tudnak, és igen, akarom, hogy ezt fokozzuk, mert tudom, hogy még ha néha fájni is fog, nem miattuk lesz. Azt a fájdalmat én okozom magamnak.

És "tudom" mekkora boldogsággal is fog járni egymás megismerése. Bízok magamban, és ezáltal bennük is. És igen, nagyon kíváncsi vagyok rájuk. És, ahogy egyre többet "adnak" magukból, és nem a szavakra gondolok, úgy szeretnék még többet "kapni" belőlük. CSAK, MERT OLYAN NAGYON JÓ.

Nincsenek már félelmek, mint régen, hogy  nem fognak szeretni, ha valami olyat tudnak meg, amit eddig még nem, és ez viszont is így van.  

Most már érzem azt a sürgető vágyat, hogy IGAZÁN tudjak a másikról többet.

Próbáljuk meg tudatosan  megélni kapcsolatainkat, nem csak úgy "beleesve" valamibe, és várva, hogy mi sül ki belőle!  A tudatosság nem egyenlő a visszafogással, az állandó "észnél levésnél". :)) Minél tudatosabban éled meg mindennapjaidat, annál inkább közelítesz a nem "földi logika" szerinti történésekhez. Ha tudatos vagy, szereted önmagad, és ezáltal szeretsz másokat is. Akár kissé önzőnek is tűnhet ez az egész. 

De, kérdem én: ha nem szereted maradéktalanul önmagad, hogy tudsz másokat szeretni? Ha, "hibákat" fedezel fel magadban újra és újra, ha "bűnösnek" érzed magad, ha "lelkiismeretfurdalásod" van állandóan valami miatt, miből gondolod, hogy ezeket a "rosszakat" nem vetíted ki másra is a környezetedben? És, ha kivetíted, miből gondolod, hogy nem az fog inkább foglalkoztatni, mint önmagad? :))) Hidd el, tudom, hogy így van....:)))

Elfogadni önmagam, megélni az el- és befogadást, az önmagam szeretetét. Érezni, hogy a másik bennünk van és mi Őbenne. Nem elfelejteni, hogy valahol mélyen EGYEK vagyunk. Bennük élek, ahogy Ők bennem. Minden alkalommal, amikor találkozunk, újabb és újabb lehetőséget adunk magunknak, hogy önmagunk legyünk egymás által.

"Szeretlek és Köszönöm." Két gyönyörű szó. Merjük kimondani. Merjük maradéktalanul megélni a szeretet és a hála érzését. 

Merjük engedni, hogy szeressenek. Merjünk szeretni.....

Akkor és ott MEGTELT minden ÉLETTEL.....

Ma találkoztam egy barátommal, szívemnek oly kedves Ő. Több éve ismerjük egymást, barátságunk folyamatosan alakul, úgy érzem mélységében mostanában új utakon járunk.

Elgondolkoztatott a vele töltött idő. "Csak" sétálgatunk és beszélgetünk, mégis búcsúzáskor azt érzem, TARTALOMMAL, ÉLETTEL teli perceket, órákat töltöttünk együtt.

Ennek kapcsán próbálom megfogalmazni milyen barátság is van kettőnk között.

Kíváncsiság van bennem folyamatosan iránta, élvezem, hogy ismeri önmagát, és vágyik arra, hogy még jobban megismerje. Élvezem, hogy megtartja személyiségét, és mégis, a lelkét mutatja felém minden pillanatban.

Folyamatosan érzem kettőnk között a szeretetet. Azt a szeretetet, amivel emeljük egymást. Nem a saját, esetlegesen meg nem élt vágyainkat, álmainkat akarjuk megélni a másikon.

Vágyom azt megtudni, ki is Ő, őszintén hiszek benne, hogy mindazt, ami ott van belül mélyen, elő tudja csalogatni. Bizalmam iránta mély. Jó mellette lenni, akár öröme, akár bánata van, és ha mindezt velem akarja megosztani. Jó érzés tiszteletben tartani, ha magányra van szüksége.

Szeretem vele megélni a spontaneitást (emlékszel? :)). Élvezem, hogy nyitottan áll a világ "dolgaihoz", élvezem, hogy nem olyan, mint én. Mi is lenne abban a szép?
Élvezem, hogy tanulhatunk egymástól, hogy az ő szemével is láthatom a világot.

És közben lehet vele nagyokat hallgatni is "csak úgy", mert az is jó, és mert éppen nincs másra szükségünk.

Találkozásaink után az energiáitól telítve indulok haza.

Ha együtt vagyunk, azt gondolom, az jelenti mindkettőnk számára az otthont. Azt az otthont, ahol nyugodtan lehetünk azok, akik vagyunk. Helytől, időtől függetlenül.

Amikor van Ő, vagyok Én, és vagyunk MI....

Hiszen minden változik....

Egyetlen biztos dolog van az életünkben. A változás.... :)))

Gyönyörködtetnek az időjárás szélsőséges megnyilvánulásai, de csordultig telítődöm egy őszi kora reggeltől, egy téli vacogós estétől, egy tavaszi záportól, egy nyári éjszaka millió csillagának látványától. :))

Pár napja kint jártam a kertünkben. Szemrevételeztem a növényeket, visszaemlékezve arra, hogy némelyiket még jómagam ültettem 5-6 évvel ezelőtt. Jó érzés volt látni, megérinteni őket, és "csak úgy" ellenni közöttük. Emlékszem, nagyon nyugodt voltam, boldog, élveztem a kint töltött perceket. Augusztus eleje révén a levegő már kora reggel is megmutatta, meleg napnak nézünk elébe megint. És mégis, ahogy mély levegőt vettem, sejteni lehetett, hogy ezek napok már nem tartanak sokáig, az ősz illata már enyhén érezhető volt. Aztán történt valami,..... rám tört egy érzés, valahogy elmosódtak a határok..... Gyermeknek éreztem magam, nyílt, a világra rácsodálkozó érzéssel, s egybeolvadtam mindennel, ami körülöttem volt.

Mint mikor lágy szellő érint, úgy futott át rajtam az érzés, eltöltött teljesen. Mintha nem a saját szememen keresztül láttam volna a világot. Önálló, lélegző csoda közepén álltam, mégis EGY voltam vele.

Egy hosszúra nyúlt, csodaszép pillanatnak tűnt az egész. Eltelített, minden hiányérzetemet, félelmeimet, vágyaimat elűzve, s nem maradt más bennem csak mérhetetlen nyugalom, csend, béke.

Akkor és ott MEGTELT minden ÉLETTEL....

Ki vagyok én?

A folyamat elindult. Az első lépést megtettem. Rengeteg kérdés, mi felmerül és megválaszolásra vár. Kérdések, melyek önmagukban hordozzák a válaszokat is. Válaszok, melyek újabb kérdéseket generálnak.

Fontos vagyok? Senki vagyok és minden. Rohamosan változik bennem minden. Sejtések, gondolatfoszlányok, anomáliák, boldogság, teljesség érzése. Valami, ami az enyém. Valami, amit őrzök. Valami, ami által jobb leszek, ami által mások is jobbak lesznek. Közvetítek. Kapok és adok. Megbékélek. Elfogadok-befogadok. Megtisztulok. Nyugodt vagyok. Szabad és boldog. Szeretet-élmény. Kapcsolatom a világgal. Távol-valóság-közelség. Végtelenség és teljesség. Bensőséges kapcsolat. Alázat.

Félelmek. Hogy mindaz, ami velem történik, micsoda erő. Hogy mennyire lényegtelenek lesznek bizonyos dolgok. A "gondolat", hogy rohamosan vesznek el mellőlem emberek.
Mi lesz az, ami a teljesség élményét adja majd? Mi az, hogy teljesség élmény? Megérezni pillanat töredékéig az egészet, az Egységet. Érezni, micsoda erő munkálkodik körülöttünk.

Félelem az ismeretlentől, és a vonzás, ami mégis egyre közelebb visz. Nem számít más, csak az adott pillanat. Akkor és ott hogyan döntesz. MINDEN. Veszélyes szó. Magában hordozza a felemelkedést és a mélybe süllyedést is...
Ösztön arra, hogy megtudjam, merről, honnan, hogyan és hová? Vágy valamire, amit megfogalmazni nem tudtam, csak éreztem, ennyi nem lehet. Figyelni magam kívülről és belülről. Hagyni magam sodortatni.

Az egom és a harcom vele. Csend és nyugalom. Meg kell tudni élni ahhoz, hogy önmagamba nézhessek. Mert az ego nem szereti a csendet. És aki önmagamba nézett, nyugodt volt, csendes és megengedő. Eltűrte, hogy mellőzzem néha, mert az ego erősebb volt. Eltűrte, mert tudta, amint az egom elhallgat, őt hallom magamban. Eltűrte, mert tudta, megmutatta magát, és innentől minden út rajta keresztül vezet.

A világ átölel és alakít engem. Áldottak a rám ható erők. Az érzés, hogy élek. TÉNYLEG ÉLEK!!
Kerestem a boldogságot, hajszoltam, és rájöttem, amit érzek, csak örömérzetek.
Aztán egyszercsak berobbant a mindent elsöprő boldogságérzet a semmiből. Mintha testem minden sejtje erre várt volna eddig. Szétrobbantak, újrarendeződtek, és vágyták ezt az érzést újra és újra!

Majd a szeretet érzése. Ami ellen mindig is tiltakoztam. Akkor szeretek, ha engem is szeretnek. Nem így működik. Szeretni és ezáltal szeretve lenni. Hihetetlen élmény szeretni valakit. Ilyenkor nem látom őt magát, csak az érzés létezik, amit ad.

Elindultam valahonnan, és lehet, hogy hatalmas tapasztaláshalmazzal, ugyanoda fogok visszaérkezni, önmagamat talán már ismerve, mégis tudatlanságban.

Hiszen minden változik....
 

Elmesélem milyen volt "előtte", hogyan is indult.....

Rá kellett jönnöm, hogy amit Életnek nevezek az nem más, mint elmerülés a mindennapokban, állandóan mentegetve magam, hogy én nem tehetek semmiről, ami velem történik, én csak a körülmények áldozata vagyok. Birtokoltam tárgyakat, irányítottam másokat, próbáltam másokon érvényesíteni saját akaratomat.

Előszeretettel alkalmaztam az "amiről nem beszélünk, az nincs is" elvet. Féltem a múlttól, jelentől, jövőtől, haláltól, önmagamtól.

 
Örökösen ellenkeztem a világgal, a környezetemmel. Közben a folyamatos vívódás, hogy mindez nem én vagyok. A fájdalom, hogy be vagyok zárva önmagamba, s talán soha nem lesz másképp. Eredmény? Összeomlás, reménytelenség, kilátástalanság. Aztán a teljes "telítődés", amikor az egyetlen "jót" az okozta, ha végigaludhattam a napomat.
Rájönni, hogy készen kapott/általam kreált hiedelemrendszerem szerinti "tökéletes" életem semmit nem ér. Rájönni, hogy mennyire más tartalommal lehet megtölteni fogalmakat! Az érzés: mintha újra kellene beszélni tanulnom.

A kérdések, amiket nap, mint nap feltettem magamban. Rájönni, hogy csukott szemmel kerestem a válaszokat. Rájönni, hogy sokszor rossz kérdéseket tettem fel, mert nem akartam meghallani a válaszokat. Felismerése annak, hogy nem kell másoktól függnöm, nem kell állandóan megfelelnem másoknak (gyakorlom azóta is), önmagamért felelek. Megérteni, hogy nem másokba kapaszkodva kell "előrejutnom", önmagamra kell számítanom.  
Megértése annak, hogy vagyok valaki. Kimondani, hogy SZERETEM MAGAM. Aztán az első alkalom, amikor hosszú idő után először sírtam. Nem keserűség volt a sírásban, nem önsajnálat. Azóta tudom: boldog voltam.  

Rádöbbenni, hogy mindennél fontosabb az őszinteség önmagam és mások felé. Hogy fáraszt az őszintétlenség, az önmutogatás, a másokra mutogatás (gyakoroltam én is rendesen). Az elfogadás megélése, nem a beletörődésé. A szeretet, amit kapok, és most már úgy érzem, adni is tudok. Kilépni a tudattalan létből. Szavakkal leírhatatlan.

Eldobni jó néhány rögzült rosszat (találtam/találok helyettük újakat), elengedni "igaz" barátokat. Aztán a bezárkózás, a félelem ismételten attól, hogy most már nincs visszaút, ha ezeket megéltem, akkor már nem lehet másképp. Felelősség. Mennyire más "csak" tudni mit jelent ez a fogalom, és milyen rossz rájönni, hogy nincs mögötte tartalom!  

És ismét felmerült az a bizonyos "Ki vagyok én?" kérdés.....

Kipróbálod....?

Kipróbálod? Bepillantasz valami MÁS-ba, valami ÚJ-ba, mint, amit eddig megszoktál? 

Vagy elég kíváncsi? Vagy elég elszánt, hogy átfordíts az életed? Vagy elég éles hallású, hogy meghalld a szíved szavát? Hmmm...? 

Várj, mesélek magamról, tapasztalásaimról. 

Nálam minden a taiji tanulásával kezdődött. Vagyis ez így nem igaz. Elindult valami előtte pár hónappal, de a taiji volt az, ami feltette arra a bizonyos "i"-re a pontot. 

Tudod milyen érzés számomra ez a valami MÁS, valami ÚJ!?? 

Álmodozós, föld felett lebegős, fejbekólintósan szédítős és részegítős. Felemelő, izgalmas, meleg, puha, átölelős, magamhoz engedős. Finoman simogatós, könnyű és szél szárnyán szállós, otthonra találós. Szenvedélyes,  mélyen megérintős, és szerelmetes, szerelmetes a végtelenségig mindenbe....

Elmesélem milyen volt "előtte", hogyan is indult....

Dönts úgy, hogy jól érzed magad....

Milyen egyszerű is ezt mondani. És milyen gyorsan elkezdtem cáfolni, mikor először hallottam ezt a taiji mesterem szájából. :)))

Merthogy ugye ez nem így van. Hát, mert először is, el kell intéznem egy-két dolgot, meg kell tennem még másokat is, és aztán majd jól is érzem magam ezektől.... 

Igen szépen le tudtam vezetni. És még el is hittem minden szavamat. :))

Ésszerű volt. De más nem. 

Azért gondoljunk bele. Ha azért nem érzem jól magam, mert még nincs itt az ideje, akkor mi mellett is döntök tulajdonképpen? Előbb lesz jó állásom, találok magamnak párt, építek házat, ésatöbbi, ésatöbbi. Mindezen nagyon fontos elfoglaltságok közepette csak el dolgot "felejtünk" el.

Boldognak lenni....

Mire ráeszmélünk erre a nem elhanyagolható tényre (ha ráeszmélünk) ...., többnyire már késő. 

Sirathatjuk meg nem élt titkos vágyainkat, az elszalasztott lehetőségeket, okolhatunk másokat, hogy miattuk volt.... és még sorolhatnám. 

Elfeledkezünk róla, hogy általában mindent ésszel csinálunk, a szívünket sokszor kihagyjuk döntéseinkből. Hogy miért? Mert akkor és ott talán könnyebbnek tűnik. Talán a racionalitás ilyenkor az egyetlen védelmünk. Talán, mert az ésszerűtlennek tűnő dolgok olyan.... hmmm.... olyan ésszerűtlenek? :)) Talán, mert az "ugorjunk fejest az életbe" projekt annyira félelmetesen izgalmasnak hangzik? Talán, mert....?

De mi is történik, ha megfordítjuk a dolgot? Ha megpróbáljuk "először" :-)) boldognak érezni magunkat?

Íme néhány lehetőség. Ezek az alapok. Ami ezen felül ér minket..... Ilyenkor érzem sokszor, hogy a szavak néha semmire sem jók. :)) 

1. Ha boldogok vagyunk "csak úgy", boldogságunk sugárzik belőlünk, és részesül belőle mindenki a környezetünkben, ha akarja, ha nem. :))

2. Ha boldogok vagyunk "csak úgy", további boldogságot vonzunk magunkhoz, biztosítva azt, hogy további boldog helyzetekbe fogunk belekerülni. :)))

3. Ha bodogok vagyunk "csak úgy", kivívhatjuk a többiek "csodálatát" (magukban persze néha azt gondolhatják, nincs ki a négy kerekünk :)). Ezek vicces helyzetek. :))

Ilyen egyszerű. 

Kipróbálod....?