Vannak olyan percek, mikor nincs szükség szavakra. Van, mikor tudatosan adjuk át magunkat ezeknek a pillanatoknak, és van, hogy egyszerűen csak "elnémulunk", mert érezzük, nem kell több szó.
Adjuk át magunkat ezeknek a perceknek teljesen, engedjük, hogy átmossanak bennünk mindent.
Engedjük, hogy tisztulhassunk általuk, hogy közelebb kerüljünk önmagunkhoz.
Engedjük, hogy ezekben a percekben gyógyulhassunk, és gyógyulhassanak mások is belőlünk.
Egy kis szomorúság, egy kis elmúlás-érzet is keveredik ezekbe a percekbe. De, ez természetes.
Ha elengedünk magunkból/magunktól valamit, azzal megengedjük neki, hogy meghaljon, megengedjük elmúlását.
Ha kell, sirassuk meg, ha kell, nevessünk egy nagyot rajta.
Köszönjük meg, hogy jelen volt életünkben, és emlékezzünk arra, mi mindent tanultunk általa.
Őrizzük emlékét a szívünkben. Aztán engedjük el.
Tudjuk elengedni....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése