Elmesélem milyen volt "előtte", hogyan is indult.....

Rá kellett jönnöm, hogy amit Életnek nevezek az nem más, mint elmerülés a mindennapokban, állandóan mentegetve magam, hogy én nem tehetek semmiről, ami velem történik, én csak a körülmények áldozata vagyok. Birtokoltam tárgyakat, irányítottam másokat, próbáltam másokon érvényesíteni saját akaratomat.

Előszeretettel alkalmaztam az "amiről nem beszélünk, az nincs is" elvet. Féltem a múlttól, jelentől, jövőtől, haláltól, önmagamtól.

 
Örökösen ellenkeztem a világgal, a környezetemmel. Közben a folyamatos vívódás, hogy mindez nem én vagyok. A fájdalom, hogy be vagyok zárva önmagamba, s talán soha nem lesz másképp. Eredmény? Összeomlás, reménytelenség, kilátástalanság. Aztán a teljes "telítődés", amikor az egyetlen "jót" az okozta, ha végigaludhattam a napomat.
Rájönni, hogy készen kapott/általam kreált hiedelemrendszerem szerinti "tökéletes" életem semmit nem ér. Rájönni, hogy mennyire más tartalommal lehet megtölteni fogalmakat! Az érzés: mintha újra kellene beszélni tanulnom.

A kérdések, amiket nap, mint nap feltettem magamban. Rájönni, hogy csukott szemmel kerestem a válaszokat. Rájönni, hogy sokszor rossz kérdéseket tettem fel, mert nem akartam meghallani a válaszokat. Felismerése annak, hogy nem kell másoktól függnöm, nem kell állandóan megfelelnem másoknak (gyakorlom azóta is), önmagamért felelek. Megérteni, hogy nem másokba kapaszkodva kell "előrejutnom", önmagamra kell számítanom.  
Megértése annak, hogy vagyok valaki. Kimondani, hogy SZERETEM MAGAM. Aztán az első alkalom, amikor hosszú idő után először sírtam. Nem keserűség volt a sírásban, nem önsajnálat. Azóta tudom: boldog voltam.  

Rádöbbenni, hogy mindennél fontosabb az őszinteség önmagam és mások felé. Hogy fáraszt az őszintétlenség, az önmutogatás, a másokra mutogatás (gyakoroltam én is rendesen). Az elfogadás megélése, nem a beletörődésé. A szeretet, amit kapok, és most már úgy érzem, adni is tudok. Kilépni a tudattalan létből. Szavakkal leírhatatlan.

Eldobni jó néhány rögzült rosszat (találtam/találok helyettük újakat), elengedni "igaz" barátokat. Aztán a bezárkózás, a félelem ismételten attól, hogy most már nincs visszaút, ha ezeket megéltem, akkor már nem lehet másképp. Felelősség. Mennyire más "csak" tudni mit jelent ez a fogalom, és milyen rossz rájönni, hogy nincs mögötte tartalom!  

És ismét felmerült az a bizonyos "Ki vagyok én?" kérdés.....