A Yang 103 lépéses formát egy nyári, 4 napos táborban kezdtem el tanulni.
Izgatott voltam, és kellőképpen féltem is ettől a 4 naptól. Nagyon erősen bennem volt akkoriban még "az én nem vagyok jó semmire" érzés, így azt gondoltam, ez sem fog menni. De, valami mégis vitt a taiji felé, nem engedte, hogy ne foglalkozzak vele. :))
A 4 nap alatt csak arra tudtam koncentrálni, hogy megjegyezzem a mozdulatokat, a mozdulatok sorrendiségét. Az edzések nagyon gyorsan elteltek, sokszor épp, hogy "belemelegedtünk", már vége is volt. Olyan szinten kötötte le az elménket a "magunkkal való foglalkozás", hogy semmi mással nem törődtünk. Felfrissülve, feltöltődve, tele energiával zártuk a napot. Az edzések után olyan "mozgassunk hegyeket" érzés lett úrrá rajtam. Fáradt voltam, mégis, éreztem: tele vagyok energiával.
A 4 nap alatt a forma első részét sajátítottuk el a velem együtt kezdőkkel. Napi 3x2 órás edzés, plusz csikung gyakorlatok. Le voltunk foglalva rendesen. Emlékszem, igencsak meglepett, mikor kiderült, nem csak az edzőm fog velünk foglalkozni, hanem a már "haladóbb" tanítványok is. Mindenki nagyon kedves volt hozzánk, azóta tudom, életreszóló barátságok köttettek akkor. De, mire a 4. nap befejeződött a fejem zsongott a sok "hogyiskellcsinálni" javaslattól.
És mégis. Akkor és ott megéreztem valamit abból a csodából, amiben azóta létezem. Mintha egy teljesen más világba kerültem volna.
És, hogy miket tapasztalok mióta ez a csoda felforgatta a világomat? Hát, szerintem napokig sorolhatnám. Ehelyett inkább kiemelnék néhány dolgot, amik számomra fontosak.
TÜRELEM
Türelem. Elsősorban magam felé. Mert, aki a tai chi-t tanulja, annak türelemmel kell lennie önmaga iránt.
Mai rohanó, "majd én megmutatom", "tedd oda magad, mert nem lesz belőled senki" világunkban nagyon nehéz türelmesnek lenni. Másokhoz is, nemcsak magunkhoz. A tai chi tanulásakor nincs teljesítménykényszer. Nincs időintervallum, hogy mennyi idő alatt kell megtanulni. Nincs másokhoz képest. Csak önmagamhoz mért fejlődés. Az egyedüli külső kontroll a mesterem, mert hát a forma rejtelmeibe ő tud igazán beavatni.
Bevallom, sokszor voltam türelmetlen. Nem sikerült egy mozdulat, nem oda került a kezem, ahova kellett volna, vagy csak (!) ha nem úgy sikerült egy napon, ahogy elterveztem. Rengeteg okot találhatunk arra, hogy türelmetlenek legyünk.
És, hogy miket tapasztalok mióta ez a csoda felforgatta a világomat? Hát, szerintem napokig sorolhatnám. Ehelyett inkább kiemelnék néhány dolgot, amik számomra fontosak.
TÜRELEM
Türelem. Elsősorban magam felé. Mert, aki a tai chi-t tanulja, annak türelemmel kell lennie önmaga iránt.
Mai rohanó, "majd én megmutatom", "tedd oda magad, mert nem lesz belőled senki" világunkban nagyon nehéz türelmesnek lenni. Másokhoz is, nemcsak magunkhoz. A tai chi tanulásakor nincs teljesítménykényszer. Nincs időintervallum, hogy mennyi idő alatt kell megtanulni. Nincs másokhoz képest. Csak önmagamhoz mért fejlődés. Az egyedüli külső kontroll a mesterem, mert hát a forma rejtelmeibe ő tud igazán beavatni.
Bevallom, sokszor voltam türelmetlen. Nem sikerült egy mozdulat, nem oda került a kezem, ahova kellett volna, vagy csak (!) ha nem úgy sikerült egy napon, ahogy elterveztem. Rengeteg okot találhatunk arra, hogy türelmetlenek legyünk.
A mesterem ellenben türelmes volt (ezt köszönöm neki most is). Bizony előfordult, hogy sírva hagytam ott az edzést. Mert, ahogy változol, ez a sok változás megnyilvánul mindenféle formában. Sírásban, nevetésben, örömben és bánatban.
Azt mondják, tíz tanuló hiába tanulja ugyanazt a formát, mire "végeznek vele", tíz különböző formagyakorlatot látunk. Mert "beleteszik" önmagukat. Ha valaki nem engedi, hogy önmaga megjelenjen a formában, hiába gyakorol akár tíz évig is, mégsem lesz övé a forma. Amit csinál "üres" marad.
Türelmesnek kell lenni, mert semmi nem ér minket csak AKKOR és OTT, amikor MEGÉRTÜNK rá.
Türelmesnek kell lenni, mert semmi nem ér minket csak AKKOR és OTT, amikor MEGÉRTÜNK rá.
Aztán egyszer csak ott van. Azok a mozdulatok, amik eddig nem mentek, sikerülnek. Sokszor a mester egy félmondata, vagy egy társad...., valami. Valami segít, hogy megtörténjen.
Átfut rajtam az érzés, és átszínez mindent, ami eddig bennem volt.
Akkor érted meg: igen, MOST lett az enyém.
MOST tudok vele együttműködni, MOST "értettem" meg.
És aztán MÁS lesz minden.
Hát valahogy így. :))
CSEND
Megérezni a belső csendet. Megérezni a külső csendet. Majd, mikor a kettő egybeolvad....
Számomra a tai chi tanulása szorosan összefügg csikung (energiatorna) végzésével. Ilyenkor a testben lévő meridiánok (energiavezetékek) tisztítását végezzük. Képzeljük el úgy, mintha ezek a vezetékek egy lefolyócsőhöz hasonlítanának. A sok felesleges hordaléktól (stressz, helytelen életmód, étkezési szokások, stb.) ez a lefolyócső eldugul. A mi dolgunk az, hogy ezt a dugulást "elhárítsuk", és éltető energiával folyamatosan újra és újra átmossuk. Ha a lefolyónk "tiszta", az energia áthaladás közben nem akad meg benne. Átfolyik rajta, sőt, el is raktározódik.
Az egyik csikung gyakorlat az úgynevezett Fa állás. Ilyenkor álló helyzetben vagyunk, testünkkel mindenhol köríveket formálunk, kezünk mellmagasságban, a térdek lazák, gerinc kiegyenesítve, hogy az energia szabadon áramolhasson. Ebben a pozícióban álldogálunk perceken keresztül.
Kezdetben ez a gyakorlat - bár könnyűnek tűnik - igen nehéz lehet, hiszen izomból, agyból "csinálunk" mindent. Aztán, ahogy csillapodik tudatunk csapongása, ahogy egyre jobban el tudjuk magunkat engedni, úgy válik ez a gyakorlat is egyre könnyebbé. Ahogy "lazulsz" tudati szinten, úgy lazul a test is. A testben megjelennek belső érzetek (boldogság, nyugalom, béke), és "külsők" is. Melegségérzet, bizsergés, könnyű érzés, nem lehet általánosítani, mindenkinél más és más megjelenési formát ölt. A gyakorló arca kisimul, szó szerint látható lesz rajta, hogy JÓL ÉRZI magát a mozdulatban.
Aztán eljön az a pillanat is, amikor ez a könnyűnek tűnő gyakorlat tényleg könnyű is lesz. Az állás alatt úgy érzed, mintha fel lennél függesztve, a tudatod által megjelenített "energialabdák, gömbök" tényleg megjelennek a karok között, az állad alatt, és tartják a súlyodat.
És akkor megérzed. Megjelenik a CSEND.
Az a fajta CSEND, mikor érzékelsz magad körül és magadban is mindent, mégis, nem érzékelsz mást, csak a CSEND-et. Hallottad már azt a CSEND-et, ami belül szólal meg Magadban? És hallottad már azt a CSEND-et, ami a külvilágból érkezik Hozzád áthatolva minden természetes és mesterségesen keltett zajon, és egy pillanat alatt telibe talál?
Furamód ezek a "legbeszédesebb" pillanatok. Ilyenkor "tudsz" meg a legtöbbet magadról és arról, ami körülötted van.
Ezekről a pillanatokról nehéz beszélni. Ezek a pillanatok Rólad szólnak, arról a Rólad, aki mélyen benned van, és akivel ezek a CSEND-es percek csodálatosak, mindent felülírók.
Ezeket a pillanatokat bizony érdemes megtapasztalni.....
ÉRZÉSEK, AMIT A TAI CHI AD
Amikor elkezdtem tanulni, igazából nem sok energiaérzésem volt, amiről az edzőm, vagy már a haladóbb tanítványok beszéltek. Aztán, ahogy tanultam, ahogy sikerült lazulni, úgy indultak meg ezek a folyamatok. Először csak különböző bizsergések a kézben, melegségérzés. Nincs ezekről az érzésekről általános leírás, mindenkinél más és más.
Egy idő után az a bizonyos "faállás" olyan élményeket nyújtott, amit nem tudtam semmihez hasonlítani. Álldogálni több emberrel egy teremben.... Külső szemlélőnek unalmasnak tűnik. Bizony sokszor volt fájdalmas, mikor nem tudtam ténylegesen "jelen lenni" az edzésen. A mindennapi stressz bizony óriási hatással van a testre. Mikor azonban egy egyszerűnek tűnő állást kell megvalósítani, bizony kiderül, hogy mennyire is feszülünk, az izmok hogyan ellenkeznek a lazítás ellen. A tényleges lazulás - idővel rájössz - a fejben kell, hogy elkezdődjön, az indul tovább a test minden részébe. Ahol a tudat, ott az energia.....
Aztán valami elindult. Olyan energiaérzetekkel párosult mind a csikung, mind a taiji edzés, amikről beszélni sem tudtam. Olyan "földöntúlinak" tűntek, fantasztikusan feltöltődtem, minden pillanatom nyugalomban telt, mintha kívülről láttam volna magam.
A kérdés bennem élt folyamatosan, mi lesz még? Megtörtént, hogy a faállás utáni mozdulatok, amiket kitartottunk, hihetetlen hatással voltak rám.
Szinte az első pillanattól kezdve - abban a mozdulatban, ami számomra nehéznek tűnt a lábemelés és megtartás miatt - olyan forróság öntött el belülről, hogy volt olyan perc, amikor azt gondoltam, abba kell hagynom, mert nem bírom el ezt a gyönyört, amit kapok.
Végig a fejem búbjától a lábujjakig, mindenhol „égtem” belülről. Mint egy „antenna”, amin keresztülmegy minden. Minden mozdulat más és más érzést hozott, minden mozdulat fokozta az előző hatását. Sokkal jobban éreztem az energia útját, és az elakadást is, amint például másképp állt a kezem, vagy a gerincem.
Ezek után a pillanatok után aztán mikor elkezdtük a formát, már a nyitásnál tudtam, hogy alapjaiban lesz más, mint eddig. Olyan volt, mintha a látásom elhomályosult volna, de ez koránt sem okozott bennem félelmet, sőt. Tudtam, hogy egyszerűen el kell engednem magam, és nyugodtan hagyatkozhatok a belső érzésekre.
Olyan mértékben éreztem energetikailag a mozdulatokat, mint addig még soha. A testem emlékezett a megélt érzésekre és a hozzájuk kapcsolódó mozdulatokra, amiket előtte gyakoroltunk. Így megtörténhetett, hogy ténylegesen nem azt figyeltem, hogy áll a kéz, vagy láb, csak az érzésekre hagyatkoztam. Fantasztikus volt, hogy minden mozdulatot ilyen módon érezhettem, és „játszhattam” a forma alatt azzal, hogyan változnak a mozgás hatására.
Amint az érzet megvolt, tudtam, hogy helyben vagyok. Még a szám is „belebizsergett”.
Hát nálam ilyenek a tai chi által adott érzetek.....
