Gondolatok egy szerelemről.....

Egy szerelemről Vele.... egy szerelemről, ami túlmutat mindenen.... egy kapcsolatról, ahol mindkét fél érzi, találkoztak már, ismerik  már egymást....

Mikor az első pillanattól kezdve "tudod", hogy "valamiért" vonzódsz hozzá..... valamiért, amit szavakkal nem tudsz leírni....

Ahol, bár minden tekintet, érintés mélyről jövő és ismerős, mégis soha nincs ott az érzés, igazán "tudnád", ki is Ő.....

Minden pillanat, amit vele töltesz időtlen, áramlik léteken keresztül, örvényként ránt magával.... és ilyenkor érzed, a test csak egy külső burok, egy megjelenési forma e világban....

Minden, ami lényeges, az a lelkek tánca..... kavargó, magával ragadó, pulzáló, végtelenül mély, szenvedélyes, lángoló és kiolthatatlan......

Minden rezdülése a másiknak finom és ismerős, mégsem tudod soha, mi is lesz a pillanat vége.... mert soha semmi nem ugyanaz.... 

az idő elveszti jelentőségét.... 

ilyenkor érzed, magadnak "alkotod" az időt.... mert, amit vele töltesz földi időben számolva  talán hosszú, de a lelkeitek számára csak egy hosszúnak tűnő pillanat.....gyönyörűséges érzések, kavargó energiák, amik emelik a másikat....

Amikor az okoz örömet, hogy érzed az ő örömét.... amikor a testeitek szinte idomulnak egymáshoz, ezzel is az EGY-séget éreztetve... mikor hozzád ér és érintésétől az egész tested bizsereg....mikor vágyod, hogy alvás közben a keze a testeden pihenjen, vagy csak hozzád érjen egy kicsit, csak mert olyan jó...... mikor éjszaka átölel, tudod: haza érkeztél..... energiái burokként vesznek körül, és olvadnak egybe veled....

Mikor már nincs ő és te, csak a mi létezik... történhet bármi, valami kitörölhetetlen, mélyről túlról induló  határtalan érzés jelenik meg, és vezet vele együtt tovább téren és időn túl....

Lelked az ő lelkében pihen....

A benned lakozó gyermek.....

A benned lakozó gyermek... végigkísér egész életedben.
Foglalkozol vele eleget?

Ha a benned lakozó gyermek arra kér, nézz vissza az életedre, milyenek a napjaid, hogy éled meg őket, mit tudsz neki mondani? 

Elmondhatod, hogy nem felejtetted őt? 

Elmondhatod, hogy figyelsz rá eléggé? 

Meghallod a szavát? 

És, ha meghallod, válaszolsz is neki? 

Vagy figyelembe sem veszed, amit mond? 

Szánsz rá elég időt, hogy önmagaddal úgy foglalkozz, hogy a benned lévő gyermeket hallgatva tedd a dolgod?

Azzal a tisztasággal, azzal az örömmel, azzal az önzetlenséggel és egyenességgel, ami gyerekként voltál? 

Azzal a felszabadultsággal, félelmek nélkül, ami akkor voltál.... 

úgy teszed a dolgaid mindennap......?

Nyár...

Csodálatos nyaram volt..... 

Bár "fizikai" síkon sok olyan dolog ért, ami "nehézzé tette" a napjaimat, de mégis, ilyen szép talán még nem volt soha. 

Minden napom - hol "hangosabban", hol kevésbé hangosan - megmutatta, hogy minden csak tőlem függ. A velem megtörtént dolgoknak én adok minőséget. Én döntöm el, mit jelentenek számomra.  Én döntöm el, hogy megengedem-e magamnak, hogy jól érezzem magam minden helyzetben.... megengedem-e még mindig, hogy a régmúlt eseményei, tapasztalatai befolyásolhassanak-e, vagy sem. Vagy "egyszerűen" NEM-et mondok az elmúlt félelmekre, és új lappal, tisztán indulok tovább. 

Olyan ez, mint amikor lépcsőt jársz...... fellépsz egy lépcsőfokot, és azt gondolod, érzed: ÉN már "elértem" valamit, igen, ÉN már megmutattam, hogy az önismeret útját járom, ez igen, ÉN vagyok valaki......és természetesen rögtön meg is osztod másokkal ezeket a felfedezéseket, és igyekszel "rávenni" őket, aszerint éljenek, ahogy te....olyan tudatosan, ahogy te is teszed......

Aztán, mikor jönnek az újabb és újabb próbatételek, bizony rá kell jönnöd, hogy bár minden azzal a bizonyos első lépéssel kezdődik, de a mozgás folytatódik, nem áll meg.... nem lehet kijelenteni, hogy KÉSZ vagyok, ilyen nincs....... és megérzed azt is, hogy az elméd kreálta mindazt, amit tudatosságnak hittél......

Borzongással tölt el, mennyire tud még mindig magával ragadni a múlt árnya, a vélt és valós sérelmeim..... és mindez úgy, hogy közben "kívülről" látom magam, érzékelem, hogy az egom harcol, övé lehessen az utolsó szó....

És valami hihetetlen béke és nyugalom tölt el, mikor sikerül elcsípnem azokat a pillanatokat, mikor minden nagyon is rólam szól.....Ilyenkor egy nagyon mély, nagyon erős érzés indul el a szívemből és terjed szét bennem..... 

Nehéz mostanában írni. Nehéz, mert ezzel a békével és megnyugvással együtt jár a csend is. Mikor úgy érzed, nem tudod megosztani az érzelmeidet másokkal, mert a szavak el nem mondhatják, mit érzel. És mikor rájössz arra is, hogy ami TERMÉSZETES lesz az életedben, arról nincs mit beszélni. Az csak úgy VAN, áramlik, létezik együtt veled és a világgal. A TERMÉSZETESSÉGBEN nincsenek kérdések, nincsenek válaszok, csak VAN-ság van. 

Csodálatos nyaram volt......

Környezetszennyezés.....

Környezetszennyezés. Ugye ismerős a fogalom? Hányszor halljuk, tapasztaljuk mit is jelent.

De környezetünk nemcsak az emberek által eldobált szeméttel, a levegőben összegyűlő porral, az autók égéstermékével van tele. Hanem negatív gondolatok és érzelmek lenyomatával is.

Az érzelmeinknek megfelelően - legyünk akár dühösek, vagy határtalanul boldogok - energiahullámokat bocsátunk ki magunkból. Ahol a tudatunk, ott lesz az energiánk is. 

És míg dühünkkel, kimondott rossz szavakkal felemészthetünk, életeket tehetünk tönkre, addig szeretetünkkel gyógyíthatunk, felemelhetünk bárkit.

A szavaknak hatalmas ereje van. De a kimondatlan szó is, mi gondolat marad, energiaként sugárzik belőlünk. 

Ne feledjük, hogy öntudatlanul szórjuk nap, mint nap  negatív hullámainkat, nem törődve azzal, hogy ezekkel a negatív hullámokkal ugyanúgy mérgezzük a környezetünket, mint például az eldobált szeméttel....

Ezt hívják mentális környezetszennyezésnek......

Nagy utazás.....

Térben csak pár kilométer, időben csak percek, órák..... mégis negyed évszázadnyi emlékfoszlány, ezernyi ujjongó örömérzés, fájdalom, szeretet....... 

A vonat ablakából kinézve mintha a táj örökös változása is jellemezné az életünket.

Felbukkanó nagy állomások, és olyanok is, ahol soha nem állt meg a vonatunk ... kisebb megállók, ahol keveset időzünk és már rohanunk is tovább dolgunk végeztével.

Szülők, barátok, szerelem, életutakat meghatározó személyek.....

Mennyi apró kis puzzle darab, mennyi apró kis lépés, ami ahhoz vezetett, ahol most tartunk. Mennyi "mi lett volna ha?" gondolat.....

Az út, amin végigvonatozunk, az hogy személy- vagy gyorsvonatot választunk, hogy visszatérünk-e már egyszer meglátogatott állomásainkra, hogy hány ember foglal mellettünk helyet a vonaton, hogy utunk hány sínpáron keresztül fut és merre kanyarog.......csak tőlünk függ.......

Csillagok találkozása.....

"Szeretnéd tudni, hogyan válhat az ember csillaggá? 

 Püthagorasz erre azt feleli: Ne edd meg a szívet! 

Szeretnéd tudni, milyen kapcsolat van az ember és a csillagok között?   

Csak az az ember emelkedhet csillagmagasságokig, aki szeret; csak az találkozhat csillagtársával, akit szeretnek. Ha két ember egymásra talál, végtelenné tágul a tér, elmosódnak a tengerek, hegyek, sivatagok körvonalai; öröklétnek tűnik az idő, melynek egyetlen valóságos része: a pillanat. 

Ugyanazt látják a világból, amit a csillagok a földre tekintve. Lágyabbá válnak a színek, kellemesebbé a hangok, a vasziliko (Görögoszágban honos nagyon szép és illatos virág; a lélek szimbóluma) illata betölti a mindenséget; fogékonnyá, szárnyalóvá lesz a lélek, megduplázódik a tetterő. 

Ne edd meg a szívet, hogy a csillagok közé emelkedhess! 

Platón a szerelmet az élet végzetes keserűségének nevezi. 

Azt is mondja: aki szeret, az meghal a maga számára, hogy a másik számára élni tudjon. Nála a szerelem önkéntes megsemmisülés. 

Amennyiben belehalunk a szerelembe - itt a viszonzatlan egyoldalú vonzalomra gondolok -, úgy valóban keserű; de ha szeretünk, és viszontszeretnek én ezt így nevezem: csillagok találkozása. 

Aki szeret, önként átlép egy másik, a tértől, időtől, világoktól független dimenzióba, hogy ott találkozzék a szeretett lénnyel, aki az ő kedvéért önként átlépett a tértől, időtől, világoktól mentes dimenzióba. 

Életet jelent a csillagok találkozása. 

Lemondás, fájdalom, keserűség nélküli életet - boldog életet: az ember számára elképzelhető legboldogabbat." (Tatiosz)

Szeretve lenni.....

Adni jó. Kapni is jó.

De, tudjátok, mi a legjobb? 

Megengedni magadnak, hogy IGAZÁN kaphass. Úgy, hogy nem félsz a másiktól, hogy beengeded őt teljesen magadba, hogy bízol magadban. Ha bízol magadban, másokban is bízni fogsz.

Mert, ha ez nincs meg, bár szeretsz és tudsz is adni, mégis, a lényeg veszik el. Ha megengedő vagy magaddal szemben, ha engeded, hogy kaphass másoktól, gyönyörű állapotokban lesz részed. 

És gyönyörűséget okozol annak is, akinek megengeded, hogy adjon neked. 

Hát, rajta! Engedd el a félelmeidet, legyél megengedő magaddal szemben, legyél bátor és szeresd magad. 

Engedd, hogy szeressenek.....

Igazán, olyannak, amilyen vagy. Mert gyönyörű vagy.....:))))

Szavak.....

Kimondottak és kimondatlanok.... félelem, vágy, erő.... szomorúság és fájdalom..... öröm és boldogság.....

mire képesek a szavak....!!

A szavak mögé zárt érzések.... mindenkinek mást és mást jelentek kimondva és kimondatlanul....

és bár az érzés lehet erős és mindent felülíró, a szavak sokszor elnyomják még ezeket a mély érzéseket is....

Talán.....

Nincs végcél, nincs elérendő állapot. Nincs más, csak a pillanat.
Nincs más, csak nagyon mély szeretet.
Ebben a szeretetben nincs félelem, nincs fájdalom, nincs kényszer.
Ez a szeretet megengedő. Ez a szeretet szabaddá tesz. Nem köt meg és nem korlátoz.
Ez a szeretet tanító.
Ez a szeretet megnyugvást hoz és feloldoz minden "bűnöd" alól, amit magad ellen követsz el.
Ez a szeretet csak ad, mert tudja csak akkor működik, ha két szabad, önálló egyén a szereplője.
És ez a szeretet bármikor megváltozhat, mert semmilyen ígéretet nem tettél és neked sem tettek....
És mire mindezt megéled, csak reménykedsz, hogy még nem késő......

Talán megértettem, miért is érdemes élni...

Emlékezni, tanulni........

Emlékezni arra, hogyan is kellene........

Emlékezni rá, hogy EGY-ek vagyunk, hogy tanulni jöttünk ide, hogy lelkek vagyunk mindannyian.......

Nehéz. 

Saját tapasztalat, de gondolom vagyunk így egypáran mások is: hiába "emlékszem" arra, hogyan is kellene, mindaz, ami magam vagyok a jelen tudatosságomban, sokszor nem "elég" arra, hogy ezt a mindennapokban ténylegesen alkalmazni is tudjam. 

Egyszerűnek tűnik: "Becsülöm és szeretem magam." tényleg így van? Minden nap ezzel a biztos "tudással" kelek és fekszem? Soha nem mondok/teszek magammal olyat (pl. egy "de, hülye vagyok" felkiáltás sem hagyja el a szám), ami negatív saját magam felé? 

Szeretem és becsülöm magam annyira, hogy ha mindig őszinte vagyok magamhoz és a környezetemhez? 

Szeretem és becsülöm magam annyira, hogy nem akarok senkit sem megváltoztatni, irányítani, megmondani neki, mit, hogyan csináljon? 

Bár "emlékszünk" rá valahol mélyen belül, hogy a szív adja az IGAZ válaszokat....mégis, hányszor döntünk az ego és nem a szív hatására? 

És hányszor felejtjük el azt az alapelvet, hogy: "Szabadon önmagam lehetek, és másoknak is megengedem, hogy szabadon önmaguk legyenek"?

Emlékezni és a felidézett emlékeket alkalmazni két különböző dolog......... 

Az utóbbi tanulásra méltó és csodálatos folyamat.........

Tapasztalatok......

Az elmúlt napjaim érdekesen alakulnak. 

Bizonyos "nem várt" (bár tudjuk, véletlenek nincsenek) élethelyzetek megmutatták, mennyire is "fejben" dől el minden. 

Mennyire nem mindegy, hogyan és miként gondolunk magunkra, a minket ért hatásokra. Milyen szinten viszünk érzelmeket ezekbe a helyzetekbe, bár szükségtelen, hiszen egy egyszerű ténymegállapítás is elég lenne a helyzetre vonatkozóan. 

Hogyan kerülünk a jelenünkből nagyon hamar abba a "jövőbe", amiről fogalmunk nincs és nem is lehet......

Mennyire előtérbe tud kerülni a NEM, hogyan sikerül egyre lejjebb és lejjebb ásni abban a bizonyos gödörben, ezáltal "biztosítva" azt, hogy véletlenül se kerülj feljebb egy centivel sem. 

Hogyan alakul át az a "biztos, általunk erősnek minősített" hit, ami bennünk van. 

És aztán rájövünk arra is, hogy a hit nem az a bizonyos nagybetűs HIT...... a közelében sem járunk......

És mikor végre az aggodalmad át tudod fordítani fohászba azáltal, hogy gondolataid újraírod......

mikor kimondod: LEGYEN MEG A TE AKARATOD!.......

akkor ér döbbenetként a felismerés, hogy amit csinálsz nem áramlás, csak egy óriási nagy feszülés az ÉLET-tel szemben........

Kívánságok.....

Azt kívánnám, hogy érezze meg mindenki magában legalább pár percre azt a "valamit" ami igazán ő maga....

hogy mind a férfiak, mind a nők érezzék azt az ős, Teremtő erőt, ami bennünk van,  és ami biztosítja azt, hogy többet ne legyenek fájó, hiánypótló kívánságaink......,

mert ha megélnénk azt a minőséget, ami bennünk van mélyen, IGAZÁN megélnénk........

a hiányok megszűnnének....

Szükség....

Sokszor felmerült régebben bennem, mire is van szükségem?

Nap, mint nap próbáltam különböző helyzeteimből adódóan válaszolni a kérdésre. És nap, mint nap rá kellett jönnöm, hogy amire szükségem van, nem materiális világunk egy kelendő áruja, amire - tévesen - azt gondoljuk, szükségünk van ahhoz, hogy éljünk.

Felmerül a kérdés ezzel együtt: mi hajt bennünket? Pl. a kényelem? Vagy csak a kényelem utáni vágy? Hiszen ezek a materiális "javak" csak „pillanatnyi” kielégülésünket hozhatják meg. Aztán? Indul a hajsza egy újabb verzióért.

Mert MEGÉRDEMELJÜK.

Amire szükségem van, bennem van.

Ha elő tudom csalogatni, és élni tudok a lehetőséggel, amit önmagamtól kapok, akkor megvan mindenem.

"Szükségem van arra, hogy olyan emberek vegyenek körül, akik Azonos Törvényűek, mint én.

Szükségem van csendre, és magányra, túl hangos világunk.

Szükségem van arra, hogy szeretet adhassak, és, hogy ne tegyek különbséget emberek között.

Szükségem van rá, hogy véleményt nyilváníthassak, ne bíráljak.

Szükségem van rá, hogy megértsük egymást, ne csak azt akarjam, hogy engem értsenek meg.

Szükségem van türelemre, hogy a nehézségek könnyűvé alakulhassanak.

Szükségem van arra, hogy elfogadjak, ne csak beletörődjek.

Szükségem van tudatosságra, mert a tudat nélküli lét fájdalmat okoz.

Szükségem van rá, hogy az üresség, ami bennem van, tartalommal teljen meg."

Neked mire van szükséged?

Egységben....

A változás bennünk van. Minden sejtünkben, minden gondolatunkban. A változás bennünk lüktet, míg élünk. Miért fojtanánk hát le? Miért gondoljuk azt, hogy minden napunkat, minden pillanatunkat ugyanúgy kell leélnünk, anélkül, hogy IGAZÁN átélnénk a változás adta gyönyörűséges pillanatokat?

Kapunk egy feladatot. Mi történik? A már megszokott sémáink alapján kezdünk el gondolkozni. Gondolkozásunkat általában meghatározza a megfelelési kényszer. Sajnos......

A félelem, hogy nem fogunk jól teljesíteni. A félelem, mely nem engedi, hogy magunkra figyeljünk maximálisan, hogy meghalljuk, mit is akarunk igazán. 

Ellenben, ha el tudjuk engedni ezeket a félelmeket, kinyílik a világ. A megoldandó feladat játékká válik. Több oldalról tudjuk szemlélni, újabb és újabb szépséget fedezhetünk fel benne. S, ha így nézzük, a megoldások száma is megnő. A variációk sokasága szinte elborít minket, lubickolhatunk bennük. 

És hát mi is jobb annál, mintha játszhatunk? Önfeledten, elfelejtkezve magunkról, gyermeki tisztasággal és örömmel.

A feladatból játék lesz, s szinte incselkedve hívogat, gyere létezz velem együtt. Ne megoldandó probléma legyek számodra, hanem átélendő szépség.

Töltsön el mindenkit nyugalommal az a sokszínűség, amiben élünk. Töltsön el nyugalommal, és érezzük meg, pont ez a sokszínűség az, ami miatt nem lesz unalmas az életünk.  

És bár ilyen sokszínű a világunk, az EGYSÉG-érzet mindenkiben ott van. 

Mélyen, belül, de ott van. 

És segít, hogy tudd: bármi történik is, nem vagy egyedül soha.......

Pillanatról pillanatra.....

Soha nincs két ugyanolyan pillanat. 

 

Vegyük észre, hogy minden pillanat más és más, minden pillanatnak különleges varázsa van. Engedjük, hogy ezek a pillanatok megérintsenek a szívünk mélyén minket. 

 

Legyen állandó és eleven várakozás bennünk minden pillanat iránt, amit megélünk.

Bennünk van a reagálás képessége. Használjuk ki. 

Reagáljunk rögtön és szívből, bármi is ér minket. 

Reagáljunk, hogy reakcióinkat érzékelje a környezetünk, s választ kaphassunk rá. 

 

S, ha megkaptuk ezt a választ - érintsen minket "jól" vagy "rosszul"...... 

.....legyünk hálásak érte, köszönjük meg .....

Jó tanács.....

Azt mondom másoknak "tanácsként": szeress. Nem számít más, csak a szeretet. 

Ilyenkor sokszor hallom vissza azt, hogy: "jó, szeressek, de mi van, ha viszont nem kapok szeretetet? Mi van, ha megint bántani fognak?"

Hát igen.... jó kérdés.....

De. Egy dologról elfeledkezünk. A képlet pedig igen egyszerű. 

Ha szeretet adok, idővel szeretetet is kapok vissza. 

Ha a szeretetemért szeretetet "akarok", az elvárás. 

Ha nem várok el semmit a másiktól, akkor nem is akarom, hogy megfeleljen nekem.

Ha nincsenek elvárásaim a másikkal szemben, nem is tud csalódást okozni nekem.

Ennyi. Nem bonyolult ugye?

Tekintsek várakozással a másik felé. Várakozással, kíváncsisággal, örömmel, és érezzem, bármi is történik kettőnk között, az csak jó lehet. Csak jó lehet, még ha a körülmények esetleg nem is ezt mutatják. 

És, hogy miért? Mert tanulok közben.

Elsősorban önmagamról, a saját világomról......

És ugye tudjuk? Ahogy én változok, úgy változik a világ is körülöttem.....

Ha szeretek, viszontszeretnek.

Ennyi. Nem bonyolult ugye...?

Vele......

Az első találkozás.... az érzés: valamikor ez már megtörtént.....olyan természetesen ismerős Vele minden.......

 

Mikor érzed: minden mozdulatával, szavával segít hogy önmagad lehess..... mikor érzed: tudja, meg kell élned önmagad, ahogy Ő is megéli önmagát, hogy maximálisan megélhessétek az együttlét, a MI gyönyörűségét.....

Mesél, szavai megelevenednek, vele együtt szállsz .... mesél, s miközben hallgatod látsz a szemével..... szavai által életre kelnek a múlt emlékei..... érzelmek kavalkádja, amibe általa kerülsz...... 

Szemébe nézel, és magad látod benne..... olyan megnyugtató megpihenni a tekintetében.....

Szélbe suttogott szavak.....  érintések, amiket jó érezni.....  lélegzet, mi elakad a jelenlététől...... szívek, mik egyszerre dobbannak..... élvezet, mit Ő maga, a lénye ad.....

Furcsán melengető érzés Vele lenni.....

A szerelem útja....

Amikor két ember szereti egymást, akkor szabadok, egyének.

Van szabadságuk, a szeretet nem kötelesség.

Szabadon adnak egymásnak, és szabadon nemet mondhatnak.

Ha a szerelmes emberek igent mondanak egymásnak, az a saját döntésük, nem engedelmesség, nem valamilyen elvárásnak való megfelelés.

Élvezetet lelsz abban, hogy szeretetet adsz, ezért adsz. És bármelyik pillanatban megváltozhatsz, mert semmilyen ígéretet nem tettél, nem vállaltál semmilyen elkötelezettséget.

Két szabad egyén maradtok: szabadon találkoztok, szabadon szerettek, az önállóságotok és a szabadságotok érintetlen. 

Ebben rejlik a szeretet szépsége!

(Osho)

A szív útja.....

Az idő néha jótékonyan lelassul körülöttem. 

Lelassul, lehetőséget adva arra, hogy kívülről is megszemlélhessem azt, ami magam vagyok, hogy más szemmel is láthassam magam. 

Ez a lelassulás érdekes módon kiemeli mindazt, ami elnyomásra kerül bennem még mindig a mindennapjaimat élve. 

Hangsúlyosabbak lesznek ezek a pillanatok kívülről, megmutatva azt, hogy bár a szívem "tudja" a járandó utat, az eszem sokszor mégis másfelé irányítja lépteim. 

Ezek a pillanatok megmutatják, hogy a szív útja, bár nehéznek tűnik, az egyetlen járható út. 

Az egyetlen igaz út, minek a bejárása során olyan magasságokba emelkedhetünk, ahol még nem jártunk... 

Ennek ellenére mégis miért járom még mindig sokszor az ész útját?

Az a legszebb az egészben, hogy ennek a kérdésnek a megválaszolásához is a szívemhez kell fordulni.....

Csodák a világomban....

Mikor történtek/történnek meg a csodáim? 

Amikor nincs bennem szemernyi kétség, nincsenek elvárások a másik iránt, csak kíváncsiság....

Olyan, mintha minden alkalommal, amikor találkozom valakivel, akkor látnám először.... és valahogy így is működik. 

Nem szavak, képek maradnak meg bennem tőle, csak érzések.... És ezt a létállapotot, mikor "csak úgy" vagy, megérzi mindenki, hatással van mindenkire. 

Kire így, kire úgy.... 

Aztán mindaz, amit adunk egymásnak, "visszaépül" belém is.... nos, ez az, ami miatt reggelente ébredéskor bizsereg mindenem, és alig várom, hogy elkezdődjön a nap.... amikor a szívem szinte már fáj attól a sok gyönyörtől, amit jelent akárcsak a szél érintése a bőrömön....ezért van az, hogy az idő, mint "olyan" elfelejtődik, nincs.... hihetetlen érzés, mikor tisztul ki belőlem minden, és nem marad mögötte semmi.... nem tudom, másképp leírni.... csak ÉN magam.... 

Valahogy átminősül minden, és csak azt érzem, tele vagyok energiával, amit át kell, hogy adjak másoknak is....

és ebben az állapotban a szavakat, érintéseket úgy tudod megélni és úgy tudják veled is megélni, hogy nem kötök/nem kötnek hozzá múltbéli dolgokat... 

ebben az állapotban minden szó, minden érintés akkor és ott jelent valamit, ami teljesen más, teljesen újszerű.... és olyan magasságokba repít, ahol még nem jártál......

ilyenkor a test "elfelejtődik", a lelkek azok, amik egyesülnek, és szerelem érzéséhez hasonló, de mégis sokkal másabb, sokkal tartalmasabb érzéseket élsz meg..... 

s mikor később visszagondolsz ezekre a pillanatokra, elöntenek újra és újra az ott megélt érzések......és csak szárnyalsz ismét....

Egy péntek délután.....

Szavak, hangok, érzések, érintések, elmerülés, befogadás, nyugalom.....

finomság, érzékiség, vágy, ami eltelít, szavak nélküli csend, mi többet mond minden szónál, érintések nélküli kapcsolódás, forróság, mi körbefog....., 

percek nélküli idő, megfoghatatlan pillanatok, szívdobbanások, mik egymáshoz igazodnak, lélegzet, mi elakad......

....ilyen is lehet egy péntek délután..... 

"Lénységi" állapotok.....

Szeretek emberek között lenni. Látni, hallani őket. Látni őket "kívülről", a testüket, a mozdulataikat, amivel kifejezik önmagukat. Hallani őket, hallani miről beszélnek. Hallani hogyan élik át a mondanivalójukat, milyen érzelmeket közvetítenek a külvilág felé.

És érezni őket. Érezni őket úgy, hogy elvonatkoztatok a "kültakarótól", elvonatkoztatok a kimondott szavaktól. És csak hagyom, hogy mindaz, ami felőlük jön, átfusson rajtam. Így egy idő után már nem emberek, hanem "lények" lesznek belőlük, pulzáló, hatalmas "energiacsomagok". Fantasztikus érezni, hogyan kapcsolódunk a világhoz, milyen módon érzékeljük a másikat, milyen hatalmas érzelmekre is vagyunk képesek.

Menjünk ki a természetbe, és csendesedjünk el egy kicsit. Nézzük a környezetünket, figyeljük meg, mi történik körülöttünk. Figyeljük meg, és próbáljuk meg lelassítani mindazt, ami körülöttünk van. Ha felszínesen figyelsz valamit, mint a figyelmünk, az idő is úgy száguldozik. 

A tényleges figyelem, mikor átengeded magadon az érzékeléseket, érdekes módon megváltoztatja viszonyunkat az időhöz. Az idő valahogy "kitágul", elveszti fontosságát, elveszti a makacsul ragaszkodásunkat a múlthoz és jövőhöz. Átalakul minden, és megjelenik a MOST, a JELEN megélése. Megjelenik a pillanat szépsége. Ezekben a pillanatokban az érzékszerveink "élesebben" működnek, szinte minden inger "bántóan" éles lesz, mégis lágy és finom.

Ezekben a pillanatokban érezhetjük meg minden "Lénynek", ki körülöttünk van, az igazi valóját. Mikor "eltűnik" ő maga, és csak a lelke az, ami ott marad.

És ez a lélek gyönyörű. Kivétel nélkül mindenkiben. És mikor "meglátod" másnak a lelkét, meglátod magad is benne. Ez a "gyönyörűség" ebben az állapotban különleges érzékelés... érzékelése mindannak, ami Te vagy ebben a létben, és mindannak, ami körülötted van. Valahogy egybeolvad minden és mindenki. 

Számomra szinte fizikai fájdalmat okozott mikor először "láttam" meg magam másban. Az futott át rajtam, hogy Istenem, milyen gyönyörű is vagyok! Hogy lehet ez? Hogy lehet, hogy eddig ezt nem éreztem még? És fájt a szívem ettől a "megérzett" szépségtől, és vágytam rá, hogy mindig érezzem ezt a pillanatot.

Aztán jöttek a kérdések. Ha mindaz, ami itt van körülöttünk tényleg ilyen gyönyörű, akkor miért fosztjuk meg magunkat tőle? Miért nem akarjuk nap, mint nap érezni? Miért hagyjuk, hogy a "kültakaró" elfedjen mindent?......

Válaszok.... minden, ami bennünk van.... minden válasz mindenkire értelmezhető, mégis minden válasz egyedi, mert egyénhez kötődik....

Olyan egyszerű az egész, és mégis olyan bonyolult....

Élj a pillanatnak, érzékeld a MOST-ot, érzékeld micsoda erő rejlik benne.... és töltekezz belőle......

Menni, vagy nem menni......

ez itt a kérdés.......

De, miért kérdés? Hiszen attól gyönyörű ez az egész, hogy folyamatosan változik minden...... ne akasszuk meg a változást....

Tegyünk meg egy lépést, és hagyjuk, hogy a következő lépések ebből a lépésből induljanak ki.

Hogy merre megyünk majd? Mindig az adott pillanat határozza meg. De, ha meg merjük tenni azt a bizonyos első lépést, a további lépések szinte már maguktól jönnek.....

Minden lépés jó lépés akkor és ott, bárhogy is döntünk.....minden lépés arra szolgál, hogy segítse majd a következőt.....

Tehát mozgásra fel!!!!! Irány az életünk és kezdjük el határozottan rakosgatni a lábainkat egymás után....

Légy megengedő....

Nem tudom, Ti hogy vagytok vele, de engem hihetetlenül lelkesít, hogy ilyen sokszínű és gyönyörű a világunk :))) Minden mindennel összefügg, mindennek van értelme (függetlenül attól, hogy valaha "rájövünk"-e). 

És hát mindent MI alakítunk!!!! 

Ez pedig a mélységes nyugalom érzését adja, hiszen VÁLTOZTATHATOK bármin!!! 

Hihetetlen tapasztalás az, amikor megengedsz valamit magadnak, amit addig nem (itt elsősorban érzésekre gondolok), és csak azt veszed észre, átfordult minden.

Légy megengedő önmagaddal! 

Hagyd, hogy kibontakozzon minden benned, ami mélyen belül van. Ha megengedő vagy, nem a félelmeid irányítanak, hanem a belső hangod. Sajnos, a félelmeinket "használjuk", ha biztonságban akarjuk magunkat érezni. Az gondoljuk, ha elengedjük a félelmeinket, elvesztünk magunkból "valamit". De, a félelmek elengedésével nem leszünk kevesebbek......

A megengedés azt jelenti, hogy elengedem a félelmeimet. 

Elengedem őket, és ezzel HARMÓNIÁBA kerülök önmagammal és a világgal. 

A harmonikus lét pedig erőfeszítés nélküli.....

... és egyszer csak a szürke hétköznapokból gyönyörű, színes ünnepnapok lesznek......

Csodák........

.... mikor rád talál egy csoda a mindennapjaidban….. 

Sokszor  az ego félelmei által ezeket a csodákat „lealacsonyítjuk”….. 

sokszor észre sem vesszük, mit csinálunk magunkkal, és a csodáinkkal …… 

sokszor csak egy oldalról tudjuk szemlélni magunkat és csodáinkat……. 

sokszor fel sem fogjuk, csodában van részünk……

mikor egy harmadik személy azt mondja: hálás azért, hogy hallhatott a velem megtörtént csodáról, mert vele ilyen még nem történt….. 

mikor azt mondja, hogy érezzem meg, nem mindenkinek adatik meg az életében, hogy akkora csodában legyen része, mint például nekem…..

és mikor kéri: ne menjek el mellette…..

Együtt egy baráttal.....

Ma csodaszép napom volt. Hosszú idő után ismét találkoztam egy kedves barátommal. Vártam már a találkozást, mert jó vele lenni.... imádom "erejét", bár korántsem mutatta meg  még "igazán" magát.

Őszinte örömmel indult a nap, a viszontlátás őszinte örömével. Mikor megölelt, átfutott rajtam mindaz, amit előző találkozásunk adott, és kellemes melegséggel töltött el, hogy ismét itt van.

Egység-et sugalló, mosolygós fiatalember Ő. Jó mellette lenni, áraszt magából valamifajta finom nyugalmat. Nagyon jó energiái vannak, ahogy mellettem állt, éreztem őt, ahogy egyre több időt töltöttünk együtt, úgy futott át rajtam is újból és újból az a gyönyörű, leírhatatlan érzés, amit akkor kaptam, mikor szívből, örömmel mesélt azokról a dolgokról, amik örömet okoznak neki az életben.

Vele érezni a férfiak azon gyönyörű "tulajdonságát", hogy sokszor egy mondatukkal, mozdulatokkal elsimítanak mindent, feloldanak minden fájdalmat bennünk, nőkben. Jó érzés volt megérinteni, fogni a kezét,  megsimogatni, átölelni, mikor úgy éreztem, szeretném a közelségét. Jó érzés volt kimondani felé az érzéseimet, megosztani Vele olyan dolgokat is, amiket még eddig így magamnak sem vallottam be. 

Jó érzés volt látni, hogy mosolyog. Mosolyog, mert örül annak, amiket én megélek, örül annak, amilyen érzékelésekben részem volt.

És jó érzés volt látni azt a meglepett, gyermeki csodálkozó tekintetet, amikor olyan tapasztalásokban volt része a nap folyamán, amikben eddig még nem......Jaj, ez nagyon jó volt......

Vele csoda volt ma minden perc..... :))))

Mozdulatok, és ami mögöttük van.....

Imádom a taijiban átadni másoknak azt, amit megtanultam. 

Imádom látni azt, amikor megpróbálkoznak a mozdulatokkal, amikor elkezdenek magukra figyelni, amikor azt érzem, hogy harmóniába kerülnek önmagukkal. 

Hihetetlen élmény az, mikor látom a mozgásukból azokat a "gátakat", amik bennük vannak. Valahogy  nagyon mélyről jövő érzések ezek, amiket megmutatnak ilyenkor magukból. A lelkük nyilvánul meg minden alkalommal. A test "öntudatlanul" megmutatja milyenek is vagyunk az adott pillanatunkban, milyen érzésekkel éljük mindennapjainkat. Felemelem-e a fejem a mozgás közben, vagy leszögezem a pillantásom a földre? Ki tudom magam "tárni" a mozdulatokban, vagy a testemhez közel, szinte védve magam tartom a karjaimat? Ki tudok-e lépni úgy, hogy stabil legyen az állásom, vagy picit lépek, mint a mindennapjaimban is? Hogyan élem meg, hogy bár a mozdulatok a testhez "igazodnak", mégis "gondolkodnom" kell, melyik lépés után, mi is jön? Pedig, ha elengedjük magunkat fejben, a test egy idő után emlékszik arra, mit is kell tennie. Érdekes látni, hogy a test tudná a dolgát, de a fej hogyan fogja meg a mozdulatot. Látszik mikor vagyunk mélyen magunkban, és mikor dolgozunk "fejből" sokat. Gyönyörű állapotok.

De, ami a legszebb az egészben. Nem lehet azt mondani, hogy bárki "rosszul" működne ebben az egészben gyönyörben. Mindennek és mindenkinek megvan a helye és a szerepe ebben létjátékban. 

Hiába "látom", érzem, hogy mi az, ami esetleg segíthetne neki..... amíg Ő belül nem kész rá, addig nem tud közelebb férkőzni önmagához. Az én szerepem annyi lehet csak, hogy megmutatom azt az utat, amit én járok, hogy biztosítom őket arról, hogy az edzéseken "nem kell félniük" semmitől, hogy nyugalomban, a saját ütemükben történhet minden. Amit megélnek az edzéseken, az idővel beépül a mindennapjaikba. Amiket megélnek a mindennapjaikban, az megjelenik a mozdulatokban. Csodálatos!!!!

Az ő döntésük, hogy saját életüket hogyan ítélik meg, hogy bizonyos helyzetekben meglátják-e a lehetőséget, vagy sem. Minden döntésünk a magunk tudati szintjén tökéletes. Nem vagyunk sem jobbak, sem rosszabbak egymásnál, nem vagyunk felsőbbrendűek a másiknál, csak MÁS-ok. És ez így szép. 

És azt hiszem, nem is sejtik mennyi mindent tanítanak nekem minden alkalommal, amikor együtt vagyunk.....

Köszönöm nekik :))))

Boldognak lenni, vagy nem lenni.......

Szép dolgokról írsz. Ráléptél egy útra, amin bizony néha nehéz menni, s nehéz sokszor nem visszafelé menni rajta. 

Ez az önismeret útja. A harcosok útja. 

De, ne feledd: a kérdéseidben ott vannak a válaszok is. 

A Te válaszaid. Amik Neked felelnek, a Te világodat tükrözik. Senki másét. 

Ki törődik Veled érdemben? Érdekes kérdés ez. A törődés magad felé kell, hogy megtörténjen magadtól. Miért kell, hogy mindenkit érdekelj? Miért kell, hogy békén hagyjanak? 

Nagyon fontos megérteni, átengedni magunkon: nem a külvilágtól függünk, a külvilág függ tőlünk. Próbáljuk megfordítani mindazt, amit eddig megéltünk. Önmagad kell szeretned először nagyon ahhoz, hogy mást is tudj szeretni. Amíg önmagad nem szereted igazán, hogy tudnál mást szeretni?

Ki mondja meg? Csak Te mondhatod meg. A válaszok Benned vannak. Eljutni hozzájuk nehéz. De, van egy nagyon jó segítőd ebben........ és ez a szíved, és minden érzés, ami benne van. Általában "elsőre" tudjuk, hogyan is kellene dönteni bizonyos helyzetekben. Aztán ezt a belső hangot szépen elhallgattatjuk, szinte megtiltjuk magunknak, hogy megtegyük azt, amit szeretnénk. 

Mert például megjelennek a különféle "elvárások" másoktól (család, kollégák, "barátok", a társadalom). És már nem is azt tesszük, amit szeretnénk, hanem azt, amit várnak tőlünk. 

De, miért? Rajtad kívül ki tudja megmondani Neked, hogy mi a jó? Honnan tudná más, hogy Te mit érzel egy bizonyos helyzetben? Akkor hogyan adhatna "tanácsot", hogyan mondhatná meg, hogy mit is csinálj? 

Miért gondolod, hogy kötekedésnek veszik, amit mondasz, írsz? Hagyjuk meg a kíváncsiságot magunkban, hogy  ne "tudjuk" előre a hallgatóságunk hogyan is gondolkodik arról, amit arról, amit tőlünk kap. 

Lehetsz még őszintén boldog az életben. Ez is csak a TE döntésed, senki másé. És igen, őszintén mindenki felé. Akivel dolgod van az életben, az Veled marad. Akivel nincs, az eltűnik. Még, ha fel is ismerjük, nem merjük "levágni" magunkról a "felesleget", amit cipelünk. A sebeink belül vannak, nem külső feltételektől függnek. Ha azt érezzük, hogy nem vagyunk boldogok, akkor a boldogságunk külső körülményektől függ. Pedig csak a ragaszkodásunk tárgyát képező körülmények elvesztése okozza a fájdalmat. 

Ami elmúlt, ami rossz, és, ha már felismertük, le kell vágni magunkról. Nem szabad energiával táplálni a régmúlt vélt és valós sérelmeit. Gondold el, az a sok energia, amit ide befektetünk, mennyi minden mást is táplálhatna! 

Nehéz út ez, de gyönyörű. Sokszor azzal a bizonyos egy mosollyal kezdődik. Olyan mosollyal, ami belőled fakad, abból a lélekből, aki Te vagy. Akinek kell, ezt a mosolyt megtalálja, és viszonozni fogja. Olyan lesz ez, mint mikor vízbe ejtesz egy kavicsot. Kis hullám indul, ami aztán végigszalad a partig. Hogy ki akar majd a hullámon lovagolni, és ki nem? Nem tudhatjuk előre.

Attól ilyen szép az egész.......

Nekem a hastánc....

Mozdulatok, áramlás, gondolatok, érzések, gyönyör.... mély lélegzetvétel, lassú kiengedés..... és ott vagy..... 

másfajta érzékelés, másfajta élmények, elcsendesülés, EGYSÉG-élmény....

a test elernyed, az izmaid nem dolgoznak.... a tudat elhomályosul, lazán, lassan és áramlón mozdulsz.... egy mozdulat a csípővel, és belül szinte megmozdul az egész test.... ismét egy újabb mozdulat, és egy újabb és újabb....... 

ahogy ráérzel egy mozdulatra, úgy gyorsul a tempó....ahogy ráérzel egy mozdulatra, úgy nő benned a feszültség......minden porcikád érzed, minden mozdulat szinte magától jön.....

honnan ez a bizonyosság a mozdulatokkal szemben? honnan ez a mélyről jövő, mérhetetlen gyönyört adó érzés? honnan ez a mindent elsöprő eksztázis? 

hagyod, hogy előtörjön belőled mélyről az érzés....
hagyod, hogy előtörjön, minden, amire a tested emlékszik......

mert mélyen benned van minden mozdulat ősidők óta.....
.....csak emlékezned kell.......

magadban hordozod, mert NŐ vagy.........

Hazaérkezve....

Érdekes érzés, mikor hazatérsz egy hosszabb útról. Egy olyan útról, ahol mérhetetlen szeretetben volt részed. Utazás volt a szó szoros értelmében, és utazás volt a léleknek is.

Aztán, amikor visszajössz, olyan furcsán üres lesz minden körülötted. És rácsodálkozol a világodra: ebben éltem eddig is? Megváltoznak a viszonyítási alapok, olyan érzés, mintha egy képregénybe kerültél volna vissza, amiről azt gondoltad, te írtad, és te is játszod a főszerepet. 

Most rájössz, hogy a főszerep bizony a tiéd, de a forgatókönyvet nem te írtad.....

Különös szomorúság tudja eluralni az embert. Valahogy minden és mindenki egy másfajta "valóságban" mutatkozik meg, eddig nem észlelt összefüggésekben......

És most olyan helyeken jársz lélekben, ahol eddig még nem. Mélyen magadban.... fájdalmakkal, az üresség érzésével, szomorúsággal......amik túlmutatnak azon, amit eddig átéltél.....

Tudod, hogy múlik majd a fájdalom......
de most érzed, hogy addig még hosszú idő telik el......

Mert az utazás - bár a vakációnak vége - folytatódik......

Fétiha-nak......

Azt gondoltam, játszunk egy kicsit a szavakkal....
Család, barátságos, mások elfogadása, szeretet, öröm.
Akkor lássuk....

Azt mondod: család, én azt mondom: Te és szeretteid.
Azt mondod: mások elfogadása, én azt mondom: tanítanod kéne másoknak.
Azt mondod: barátság, én azt mondom: köszönöm, hogy részesülhetek a Tiedből.
Azt mondod: öröm, én azt mondom: Veled minden nap minden perce.
Azt mondod: szeretet, én azt mondom: minden, ami Te vagy....

Itt megállnék a szavakkal. Mert most én kényszerülök arra, hogy azt mondjam, sok mindenre nem fogok szavakat találni....:))))

Emlékezni viszont annál több mindenre. Elsősorban érzésekre. Olyan érzésekre, amiket Melletted/Veled átélhettünk. Itt Nálad valahogy minden olyan természetes volt. Az a közeg, amit "csak" lényeddel megteremtesz, gyógyító energiákkal rendelkezik. Kérdések, kétségek nélkül. Veled valahogy minden természetes. Természetesen egyszerű. Ha Téged hallgatunk, ha érezzük azt az erőt, ami Benned van, minden gondunk olyan kicsinek tűnik. Nálad nincsenek hazugságok, nincsenek eldugott érzések.

Azok a fogalmak, amiket felsoroltam az írás elején, új értelmet nyertek.
és a kérdés, ami felmerül: így is lehet??? Aztán a válasz: csak így lehet....

Sokszor eszembe jut, mennyit is szenvedünk a magunkkal hozott, a szülők, szeretteink által "kapott, tanult" viselkedésformáktól.
Mert belül érezzük általában: ezek nem mi vagyunk, csak "ezt kell megtanulnunk"... és ezekből nem merünk kitörni.... általában a közvetlen környezetünk, főleg a szülök azok, akik a saját fájdalmaikat, félelmeiket a gyermekeikre "hagyományozzák", mintegy hozományként.

Azoktól az emberektől, akikkel hosszú éveket együtt élünk (szülők), úgy, hogy megszabják a mindennapjainkat a saját maguk által felállított szabályokkal, nos ezektől az emberektől általában gondolkodás nélkül elfogadjuk, ha beletipornak a lelkünkbe. Ha fájdalmat okoznak szavaikkal, tetteikkel, mindezt azért, mert a saját vágyaikat, álmaikat valószínűleg nem tudták, és nem is tudják megélni.

Ilyen"előélet" után a felnőtt lét bizony nem könnyű. Hogy is lenne az? Hiszen olyanok "bántottak" eddig, akik azt mondják, hogy szerettek. Mert a vérségi kötelék feltételezi a szeretetet is. Nem gondolkozunk rajta ugye, hogy egy anya, vagy apa szereti-e a gyermekét?
Nem gondolkozunk, mert természetesnek vesszük, hogy szereti.

Csak az nem mindegy, hogyan. Önző módon, a saját félelmeit kielégítve ezzel a "szeretettel", vagy feltétel nélkül úgy szeretve a másikat, ahogy van, hogy úgy szeretem, amilyen. Gondolkodás, kérdések nélkül.

Nálad ezt is megtapasztalhattuk. Olyan "csomagot" adsz a gyermekeid kezébe, ami többet ér mindennél, és ami hozzásegíti őket ahhoz, hogy megtalálják magukat a világban, hogy rátaláljanak önmagukra, és, hogy ne feledjék: emberhez méltóan éljenek minden helyzetben.....

Wass Alberttől néhány gyönyörű gondolat:

"Otthon az, ahova hazatérsz. Ahol valaki vár este. Ahol ismered a fal kopásait, a szőnyeg foltjait, a bútorok apró nyikorgásait. Ahol úgy fekszel le az ágyba, hogy nem csak alszol, hanem pihensz. Nem csak pihensz, hanem kipihened magad. Kipihened az életet, az embereket, mindent. Ahol otthon vagy, az az otthon. Nem kell hozzá sok. Elég egy szoba. Ha tízen vagytok benne, az se baj. Ha mind a tízen egyek vagytok ebben, hogy haza tértek, amikor este hazatértek. Nem kell hozzá sok, csak egy szoba és egy érzés. Egy egészen egyszerű állati érzés: hogy ma itt élek. Van egy ágy, amiben alszom, egy szék, amire leülök, egy kályha, ami meleget ad. És hogy ebben a körülöttem lévő széles, nagy és furcsa világban ez a kis hely nem idegen és ma az enyém. Jól érzem magamat benne, ha kinézek az ablakon és kint esik az eső, vagy süvölt a szél. És hogy ha ide este bejövök, meglelem azokat, akik még hozzám tartoznak. Ez az otthon. Minden embernek módja van hozzá. Egy szűk padlásszoba is lehet otthon. Egy pince is. Még egy gallyakból összetákolt sátor is otthon lehet. Ha az ember önmagából is hozzáad valamit. Elég egy szál virág, amit az útszélen találtál. Egy fénykép, amit éveken keresztül hordoztál a zsebedben. Egy könyv az asztalon. Egy ébresztőóra. Mit tudom én: ezer apró kacat ragad az emberhez útközben. (...) Ha mindezt érezni tudod: nem vagy otthontalan a világon."

Nem voltunk otthontalanok ezekben a hetekben. Nálad igazi otthonra találtunk.....

Nagyon-nagyon köszönjük ezeket a napokat, amiket Veletek tölthettünk.... és itt is elfogynak a szavak....remélem, a búcsúölelésünk érzékelteti, mindazt, amit leírni nem tudtam.

Millió puszi

Kriszta, Zsófi