Fétiha-nak......

Azt gondoltam, játszunk egy kicsit a szavakkal....
Család, barátságos, mások elfogadása, szeretet, öröm.
Akkor lássuk....

Azt mondod: család, én azt mondom: Te és szeretteid.
Azt mondod: mások elfogadása, én azt mondom: tanítanod kéne másoknak.
Azt mondod: barátság, én azt mondom: köszönöm, hogy részesülhetek a Tiedből.
Azt mondod: öröm, én azt mondom: Veled minden nap minden perce.
Azt mondod: szeretet, én azt mondom: minden, ami Te vagy....

Itt megállnék a szavakkal. Mert most én kényszerülök arra, hogy azt mondjam, sok mindenre nem fogok szavakat találni....:))))

Emlékezni viszont annál több mindenre. Elsősorban érzésekre. Olyan érzésekre, amiket Melletted/Veled átélhettünk. Itt Nálad valahogy minden olyan természetes volt. Az a közeg, amit "csak" lényeddel megteremtesz, gyógyító energiákkal rendelkezik. Kérdések, kétségek nélkül. Veled valahogy minden természetes. Természetesen egyszerű. Ha Téged hallgatunk, ha érezzük azt az erőt, ami Benned van, minden gondunk olyan kicsinek tűnik. Nálad nincsenek hazugságok, nincsenek eldugott érzések.

Azok a fogalmak, amiket felsoroltam az írás elején, új értelmet nyertek.
és a kérdés, ami felmerül: így is lehet??? Aztán a válasz: csak így lehet....

Sokszor eszembe jut, mennyit is szenvedünk a magunkkal hozott, a szülők, szeretteink által "kapott, tanult" viselkedésformáktól.
Mert belül érezzük általában: ezek nem mi vagyunk, csak "ezt kell megtanulnunk"... és ezekből nem merünk kitörni.... általában a közvetlen környezetünk, főleg a szülök azok, akik a saját fájdalmaikat, félelmeiket a gyermekeikre "hagyományozzák", mintegy hozományként.

Azoktól az emberektől, akikkel hosszú éveket együtt élünk (szülők), úgy, hogy megszabják a mindennapjainkat a saját maguk által felállított szabályokkal, nos ezektől az emberektől általában gondolkodás nélkül elfogadjuk, ha beletipornak a lelkünkbe. Ha fájdalmat okoznak szavaikkal, tetteikkel, mindezt azért, mert a saját vágyaikat, álmaikat valószínűleg nem tudták, és nem is tudják megélni.

Ilyen"előélet" után a felnőtt lét bizony nem könnyű. Hogy is lenne az? Hiszen olyanok "bántottak" eddig, akik azt mondják, hogy szerettek. Mert a vérségi kötelék feltételezi a szeretetet is. Nem gondolkozunk rajta ugye, hogy egy anya, vagy apa szereti-e a gyermekét?
Nem gondolkozunk, mert természetesnek vesszük, hogy szereti.

Csak az nem mindegy, hogyan. Önző módon, a saját félelmeit kielégítve ezzel a "szeretettel", vagy feltétel nélkül úgy szeretve a másikat, ahogy van, hogy úgy szeretem, amilyen. Gondolkodás, kérdések nélkül.

Nálad ezt is megtapasztalhattuk. Olyan "csomagot" adsz a gyermekeid kezébe, ami többet ér mindennél, és ami hozzásegíti őket ahhoz, hogy megtalálják magukat a világban, hogy rátaláljanak önmagukra, és, hogy ne feledjék: emberhez méltóan éljenek minden helyzetben.....

Wass Alberttől néhány gyönyörű gondolat:

"Otthon az, ahova hazatérsz. Ahol valaki vár este. Ahol ismered a fal kopásait, a szőnyeg foltjait, a bútorok apró nyikorgásait. Ahol úgy fekszel le az ágyba, hogy nem csak alszol, hanem pihensz. Nem csak pihensz, hanem kipihened magad. Kipihened az életet, az embereket, mindent. Ahol otthon vagy, az az otthon. Nem kell hozzá sok. Elég egy szoba. Ha tízen vagytok benne, az se baj. Ha mind a tízen egyek vagytok ebben, hogy haza tértek, amikor este hazatértek. Nem kell hozzá sok, csak egy szoba és egy érzés. Egy egészen egyszerű állati érzés: hogy ma itt élek. Van egy ágy, amiben alszom, egy szék, amire leülök, egy kályha, ami meleget ad. És hogy ebben a körülöttem lévő széles, nagy és furcsa világban ez a kis hely nem idegen és ma az enyém. Jól érzem magamat benne, ha kinézek az ablakon és kint esik az eső, vagy süvölt a szél. És hogy ha ide este bejövök, meglelem azokat, akik még hozzám tartoznak. Ez az otthon. Minden embernek módja van hozzá. Egy szűk padlásszoba is lehet otthon. Egy pince is. Még egy gallyakból összetákolt sátor is otthon lehet. Ha az ember önmagából is hozzáad valamit. Elég egy szál virág, amit az útszélen találtál. Egy fénykép, amit éveken keresztül hordoztál a zsebedben. Egy könyv az asztalon. Egy ébresztőóra. Mit tudom én: ezer apró kacat ragad az emberhez útközben. (...) Ha mindezt érezni tudod: nem vagy otthontalan a világon."

Nem voltunk otthontalanok ezekben a hetekben. Nálad igazi otthonra találtunk.....

Nagyon-nagyon köszönjük ezeket a napokat, amiket Veletek tölthettünk.... és itt is elfogynak a szavak....remélem, a búcsúölelésünk érzékelteti, mindazt, amit leírni nem tudtam.

Millió puszi

Kriszta, Zsófi