Egy kedves barátommal beszélgettem a múltkoriban Paulo Coelho: Tizenegy perc című könyvéről. A főhős egy utcalány, az ő életútja kerül bemutatásra. Ismerősöm nem volt túlságosan elragadtatva a könyvtől, azt mondta, szerinte nem helyes, ha például egy fiatal ilyen módon kap "útmutatást" az életre. Elgondolkodtam azon, amiket mondott.
Aztán próbáltam másképp értelmezni a könyvet. Előtte nem sokkal olvastam el újból a történetet. Anno már olvastam, de akkor nem érintett meg így. Aztán újból elolvastam, és az "enyém" lett.
Nem megértésről van szó, csak érzésekről, amik átfutnak rajtam és valahogy átszínezik mindazt, ami addig bennem volt. Azt gondolom, leírta mindazt, amit mostanában érzek. Ő a szerelemről ír ténylegesen, és azok az érzelmek, amik mostanában bennem vannak a szerelem érzései, és valahogy mégsem azok, inkább a szerelem és a szeretet keveréke, mely nem csak személyek felé szól, úgy általánosságban élem meg őket. Tudod, reggel, mikor felkelsz, találkozol valakivel, akivel jól érzed magad, stb.....
Szóval, ahol Coelho főhőse szerelemről beszél - csak azért, hogy ne kelljen ezekbe az idézetekbe belejavítani :-) - azt hagyjuk meg szerelemnek, csak kicsit tágítsunk a megértésükön.
Számomra a könyvnek ezen gondolatai azok, melyek mélyen érintettek. A főhős naplójából valók:
„Bár meg akarom érteni a szerelmet, és bár sokat szenvedtem azok miatt, akiknek odaadtam a szívem, azt hiszem, képtelen vagyok már szeretni, mert úgy látom, hogy azok, akik megérintették a lelkem, nem tudták fölébreszteni a testem, azok pedig, akik megérintették a testem, nem tudtak közel férkőzni a lelkemhez.” (Coelho)
„Ha hűségesnek kell lennem valakihez vagy valamihez, leginkább magamhoz kell hűségesnek lennem. Ha meg akarom találni az igaz szerelmet, először is magamat kell megtalálnom. Meg kell ismernem a középszerű szerelmeket is, hogy elegem lehessen belőlük. Már ez a kevéske élettapasztalat is, amire idáig szert tettem, megtanított arra, hogy senki sem ura semminek, minden csak illúzió - és ez egyaránt igaz az anyagi és a szellemi javakra. Aki már veszített el olyasvalamit, amit elveszíthetetlennek gondolt (és velem ez már számtalanszor előfordult), az rájön, hogy valójában semmije sincs. És ha semmim sincs, akkor az időmet sem kell arra fecsérelnem, hogy vigyázzak a dolgaimra, amelyek valójában nem is az enyémek. Sokkal jobban teszem, ha úgy élek, mintha minden napom életem első – vagy utolsó - napja volna.” (Coelho)
„Választhatok, hogy minek tekintem magam: a világ áldozatának, vagy egy kalandornőnek, aki kincset keres. Az egész csak nézőpont kérdése.” (Coelho)
„Nem test vagyok, amelynek lelke van, hanem lélek, aminek van egy látható része, amit testnek hívnak.„ (Coelho)
„Egész életemben úgy gondoltam, hogy a szerelem egyfajta önkéntes rabszolgaság. Ez hazugság: csak akkor van szabadság, amikor szerelem is van.
Aki teljesen át tudja adni magát az érzésnek, aki szabadnak érzi magát, az szeret igazán. És aki igazán szeret, az szabadnak érzi magát."
......Hiszen a szerelemben senki sem bánthatja a másikat. Mindannyian felelősek vagyunk azért, amit érzünk, és soha nem hibáztathatjuk a másikat Sokszor éreztem magam megsebezve, amikor elvesztettem azokat a férfiakat, akikbe szerelmes voltam. De ma már biztos vagyok benne, hogy senki sem veszíthet el senkit, mert senki nem is birtokolhat senkit.
Ez az igazi szabadság megtapasztalása: bírni a legfontosabb dolgot a világon, anélkül hogy birtokolnánk.” (Coelho)
„Leírhatnám két ember találkozásának vibráló szépségét, de nem állhatok meg itt. Izgat az ismeretlen, a váratlan, a vágy, hogy valamit igazi, lángoló hévvel csináljak, azzal a bizonyossággal, hogy végre valóra válik egy álmom. A szenvedély jeleket ad nekünk, amelyek vezetnek bennünket. Most az én feladatom megfejteni ezeket a jeleket. Szeretném azt hinni, hogy szerelmes vagyok. Valakibe, akit nem ismerek, és aki nem szerepelt a terveim között. A több hónapos önmegtartóztatással, a szerelem elutasításával éppen az ellenkezőjét értem el annak, amit akartam: most hagyom, hogy magával ragadjon az első ember, aki másként figyelt föl rám, mint a többiek.
........ ha valóban elveszítem, akkor is nyertem egy boldog napot. És ha arra gondolok, milyen szörnyű ez a világ, akkor egyetlen boldog nap is maga a csoda. (Coelho)
"A szerelem nem a másik emberben van, hanem bennünk. Mi ébresztjük föl magunkban. De ahhoz, hogy fölébreszthessük, szükségünk van a másikra. Az életnek csak akkor van értelme, ha van kivel megosztani az érzéseinket.” (Coelho)
„GYERE, ajándékozz meg a reménnyel, ÉS MARADJ, AMEDDIG TUDSZ." (Coelho)
Hát nem gyönyörű gondolatok?
Nos, talán így is lehet Coelho-t olvasni. Számomra arról szól, hogyan élhetem meg önmagam elfogadva magam teljes mértékben, úgy, hogy ezáltal tudok igazán szeretni. Arról szól, hogy meg kell ismernem önmagam (mindenki másképp és másképp teszi), ahhoz, hogy boldogságot adhassak másoknak. Hogy ez milyen úton történik? Coelho egy utcalányt választott. De, lehetne bárki a főhőse.
Ha "tágítunk" egy kicsit a gondolatok megértésén, nem a szerelemről olvashatunk, hanem egy életútról, ahol a főhös megéli a szeretetet, a szerelmet, az el- és befogadást, önmagát és másokat, szépséget, gyönyört, bizalmat, boldogságot, félelmeket, és még sorolhatnám...... vagyis: ÉL.
És ismét megjelenik a kérdés: ha szeretjük, ha tényleg szeretjük magunkat, miért okoznánk magunknak szenvedést azzal, hogy nem éljük át, nem engedjük át magunkon félelmek nélkül ezeket az érzéseket, az elvesztés árnyától kísérve?
Az elvek, amikről beszél, örök érvényűek, mindenre és mindenkire érvényesek.
Szerintem. :-) Szerinted? :-))
Hát, ennyi :-)
