Gondolatok egy szerelemről.....

Egy szerelemről Vele.... egy szerelemről, ami túlmutat mindenen.... egy kapcsolatról, ahol mindkét fél érzi, találkoztak már, ismerik  már egymást....

Mikor az első pillanattól kezdve "tudod", hogy "valamiért" vonzódsz hozzá..... valamiért, amit szavakkal nem tudsz leírni....

Ahol, bár minden tekintet, érintés mélyről jövő és ismerős, mégis soha nincs ott az érzés, igazán "tudnád", ki is Ő.....

Minden pillanat, amit vele töltesz időtlen, áramlik léteken keresztül, örvényként ránt magával.... és ilyenkor érzed, a test csak egy külső burok, egy megjelenési forma e világban....

Minden, ami lényeges, az a lelkek tánca..... kavargó, magával ragadó, pulzáló, végtelenül mély, szenvedélyes, lángoló és kiolthatatlan......

Minden rezdülése a másiknak finom és ismerős, mégsem tudod soha, mi is lesz a pillanat vége.... mert soha semmi nem ugyanaz.... 

az idő elveszti jelentőségét.... 

ilyenkor érzed, magadnak "alkotod" az időt.... mert, amit vele töltesz földi időben számolva  talán hosszú, de a lelkeitek számára csak egy hosszúnak tűnő pillanat.....gyönyörűséges érzések, kavargó energiák, amik emelik a másikat....

Amikor az okoz örömet, hogy érzed az ő örömét.... amikor a testeitek szinte idomulnak egymáshoz, ezzel is az EGY-séget éreztetve... mikor hozzád ér és érintésétől az egész tested bizsereg....mikor vágyod, hogy alvás közben a keze a testeden pihenjen, vagy csak hozzád érjen egy kicsit, csak mert olyan jó...... mikor éjszaka átölel, tudod: haza érkeztél..... energiái burokként vesznek körül, és olvadnak egybe veled....

Mikor már nincs ő és te, csak a mi létezik... történhet bármi, valami kitörölhetetlen, mélyről túlról induló  határtalan érzés jelenik meg, és vezet vele együtt tovább téren és időn túl....

Lelked az ő lelkében pihen....

A benned lakozó gyermek.....

A benned lakozó gyermek... végigkísér egész életedben.
Foglalkozol vele eleget?

Ha a benned lakozó gyermek arra kér, nézz vissza az életedre, milyenek a napjaid, hogy éled meg őket, mit tudsz neki mondani? 

Elmondhatod, hogy nem felejtetted őt? 

Elmondhatod, hogy figyelsz rá eléggé? 

Meghallod a szavát? 

És, ha meghallod, válaszolsz is neki? 

Vagy figyelembe sem veszed, amit mond? 

Szánsz rá elég időt, hogy önmagaddal úgy foglalkozz, hogy a benned lévő gyermeket hallgatva tedd a dolgod?

Azzal a tisztasággal, azzal az örömmel, azzal az önzetlenséggel és egyenességgel, ami gyerekként voltál? 

Azzal a felszabadultsággal, félelmek nélkül, ami akkor voltál.... 

úgy teszed a dolgaid mindennap......?

Nyár...

Csodálatos nyaram volt..... 

Bár "fizikai" síkon sok olyan dolog ért, ami "nehézzé tette" a napjaimat, de mégis, ilyen szép talán még nem volt soha. 

Minden napom - hol "hangosabban", hol kevésbé hangosan - megmutatta, hogy minden csak tőlem függ. A velem megtörtént dolgoknak én adok minőséget. Én döntöm el, mit jelentenek számomra.  Én döntöm el, hogy megengedem-e magamnak, hogy jól érezzem magam minden helyzetben.... megengedem-e még mindig, hogy a régmúlt eseményei, tapasztalatai befolyásolhassanak-e, vagy sem. Vagy "egyszerűen" NEM-et mondok az elmúlt félelmekre, és új lappal, tisztán indulok tovább. 

Olyan ez, mint amikor lépcsőt jársz...... fellépsz egy lépcsőfokot, és azt gondolod, érzed: ÉN már "elértem" valamit, igen, ÉN már megmutattam, hogy az önismeret útját járom, ez igen, ÉN vagyok valaki......és természetesen rögtön meg is osztod másokkal ezeket a felfedezéseket, és igyekszel "rávenni" őket, aszerint éljenek, ahogy te....olyan tudatosan, ahogy te is teszed......

Aztán, mikor jönnek az újabb és újabb próbatételek, bizony rá kell jönnöd, hogy bár minden azzal a bizonyos első lépéssel kezdődik, de a mozgás folytatódik, nem áll meg.... nem lehet kijelenteni, hogy KÉSZ vagyok, ilyen nincs....... és megérzed azt is, hogy az elméd kreálta mindazt, amit tudatosságnak hittél......

Borzongással tölt el, mennyire tud még mindig magával ragadni a múlt árnya, a vélt és valós sérelmeim..... és mindez úgy, hogy közben "kívülről" látom magam, érzékelem, hogy az egom harcol, övé lehessen az utolsó szó....

És valami hihetetlen béke és nyugalom tölt el, mikor sikerül elcsípnem azokat a pillanatokat, mikor minden nagyon is rólam szól.....Ilyenkor egy nagyon mély, nagyon erős érzés indul el a szívemből és terjed szét bennem..... 

Nehéz mostanában írni. Nehéz, mert ezzel a békével és megnyugvással együtt jár a csend is. Mikor úgy érzed, nem tudod megosztani az érzelmeidet másokkal, mert a szavak el nem mondhatják, mit érzel. És mikor rájössz arra is, hogy ami TERMÉSZETES lesz az életedben, arról nincs mit beszélni. Az csak úgy VAN, áramlik, létezik együtt veled és a világgal. A TERMÉSZETESSÉGBEN nincsenek kérdések, nincsenek válaszok, csak VAN-ság van. 

Csodálatos nyaram volt......

Környezetszennyezés.....

Környezetszennyezés. Ugye ismerős a fogalom? Hányszor halljuk, tapasztaljuk mit is jelent.

De környezetünk nemcsak az emberek által eldobált szeméttel, a levegőben összegyűlő porral, az autók égéstermékével van tele. Hanem negatív gondolatok és érzelmek lenyomatával is.

Az érzelmeinknek megfelelően - legyünk akár dühösek, vagy határtalanul boldogok - energiahullámokat bocsátunk ki magunkból. Ahol a tudatunk, ott lesz az energiánk is. 

És míg dühünkkel, kimondott rossz szavakkal felemészthetünk, életeket tehetünk tönkre, addig szeretetünkkel gyógyíthatunk, felemelhetünk bárkit.

A szavaknak hatalmas ereje van. De a kimondatlan szó is, mi gondolat marad, energiaként sugárzik belőlünk. 

Ne feledjük, hogy öntudatlanul szórjuk nap, mint nap  negatív hullámainkat, nem törődve azzal, hogy ezekkel a negatív hullámokkal ugyanúgy mérgezzük a környezetünket, mint például az eldobált szeméttel....

Ezt hívják mentális környezetszennyezésnek......

Nagy utazás.....

Térben csak pár kilométer, időben csak percek, órák..... mégis negyed évszázadnyi emlékfoszlány, ezernyi ujjongó örömérzés, fájdalom, szeretet....... 

A vonat ablakából kinézve mintha a táj örökös változása is jellemezné az életünket.

Felbukkanó nagy állomások, és olyanok is, ahol soha nem állt meg a vonatunk ... kisebb megállók, ahol keveset időzünk és már rohanunk is tovább dolgunk végeztével.

Szülők, barátok, szerelem, életutakat meghatározó személyek.....

Mennyi apró kis puzzle darab, mennyi apró kis lépés, ami ahhoz vezetett, ahol most tartunk. Mennyi "mi lett volna ha?" gondolat.....

Az út, amin végigvonatozunk, az hogy személy- vagy gyorsvonatot választunk, hogy visszatérünk-e már egyszer meglátogatott állomásainkra, hogy hány ember foglal mellettünk helyet a vonaton, hogy utunk hány sínpáron keresztül fut és merre kanyarog.......csak tőlünk függ.......

Csillagok találkozása.....

"Szeretnéd tudni, hogyan válhat az ember csillaggá? 

 Püthagorasz erre azt feleli: Ne edd meg a szívet! 

Szeretnéd tudni, milyen kapcsolat van az ember és a csillagok között?   

Csak az az ember emelkedhet csillagmagasságokig, aki szeret; csak az találkozhat csillagtársával, akit szeretnek. Ha két ember egymásra talál, végtelenné tágul a tér, elmosódnak a tengerek, hegyek, sivatagok körvonalai; öröklétnek tűnik az idő, melynek egyetlen valóságos része: a pillanat. 

Ugyanazt látják a világból, amit a csillagok a földre tekintve. Lágyabbá válnak a színek, kellemesebbé a hangok, a vasziliko (Görögoszágban honos nagyon szép és illatos virág; a lélek szimbóluma) illata betölti a mindenséget; fogékonnyá, szárnyalóvá lesz a lélek, megduplázódik a tetterő. 

Ne edd meg a szívet, hogy a csillagok közé emelkedhess! 

Platón a szerelmet az élet végzetes keserűségének nevezi. 

Azt is mondja: aki szeret, az meghal a maga számára, hogy a másik számára élni tudjon. Nála a szerelem önkéntes megsemmisülés. 

Amennyiben belehalunk a szerelembe - itt a viszonzatlan egyoldalú vonzalomra gondolok -, úgy valóban keserű; de ha szeretünk, és viszontszeretnek én ezt így nevezem: csillagok találkozása. 

Aki szeret, önként átlép egy másik, a tértől, időtől, világoktól független dimenzióba, hogy ott találkozzék a szeretett lénnyel, aki az ő kedvéért önként átlépett a tértől, időtől, világoktól mentes dimenzióba. 

Életet jelent a csillagok találkozása. 

Lemondás, fájdalom, keserűség nélküli életet - boldog életet: az ember számára elképzelhető legboldogabbat." (Tatiosz)

Szeretve lenni.....

Adni jó. Kapni is jó.

De, tudjátok, mi a legjobb? 

Megengedni magadnak, hogy IGAZÁN kaphass. Úgy, hogy nem félsz a másiktól, hogy beengeded őt teljesen magadba, hogy bízol magadban. Ha bízol magadban, másokban is bízni fogsz.

Mert, ha ez nincs meg, bár szeretsz és tudsz is adni, mégis, a lényeg veszik el. Ha megengedő vagy magaddal szemben, ha engeded, hogy kaphass másoktól, gyönyörű állapotokban lesz részed. 

És gyönyörűséget okozol annak is, akinek megengeded, hogy adjon neked. 

Hát, rajta! Engedd el a félelmeidet, legyél megengedő magaddal szemben, legyél bátor és szeresd magad. 

Engedd, hogy szeressenek.....

Igazán, olyannak, amilyen vagy. Mert gyönyörű vagy.....:))))

Szavak.....

Kimondottak és kimondatlanok.... félelem, vágy, erő.... szomorúság és fájdalom..... öröm és boldogság.....

mire képesek a szavak....!!

A szavak mögé zárt érzések.... mindenkinek mást és mást jelentek kimondva és kimondatlanul....

és bár az érzés lehet erős és mindent felülíró, a szavak sokszor elnyomják még ezeket a mély érzéseket is....

Talán.....

Nincs végcél, nincs elérendő állapot. Nincs más, csak a pillanat.
Nincs más, csak nagyon mély szeretet.
Ebben a szeretetben nincs félelem, nincs fájdalom, nincs kényszer.
Ez a szeretet megengedő. Ez a szeretet szabaddá tesz. Nem köt meg és nem korlátoz.
Ez a szeretet tanító.
Ez a szeretet megnyugvást hoz és feloldoz minden "bűnöd" alól, amit magad ellen követsz el.
Ez a szeretet csak ad, mert tudja csak akkor működik, ha két szabad, önálló egyén a szereplője.
És ez a szeretet bármikor megváltozhat, mert semmilyen ígéretet nem tettél és neked sem tettek....
És mire mindezt megéled, csak reménykedsz, hogy még nem késő......

Talán megértettem, miért is érdemes élni...

Emlékezni, tanulni........

Emlékezni arra, hogyan is kellene........

Emlékezni rá, hogy EGY-ek vagyunk, hogy tanulni jöttünk ide, hogy lelkek vagyunk mindannyian.......

Nehéz. 

Saját tapasztalat, de gondolom vagyunk így egypáran mások is: hiába "emlékszem" arra, hogyan is kellene, mindaz, ami magam vagyok a jelen tudatosságomban, sokszor nem "elég" arra, hogy ezt a mindennapokban ténylegesen alkalmazni is tudjam. 

Egyszerűnek tűnik: "Becsülöm és szeretem magam." tényleg így van? Minden nap ezzel a biztos "tudással" kelek és fekszem? Soha nem mondok/teszek magammal olyat (pl. egy "de, hülye vagyok" felkiáltás sem hagyja el a szám), ami negatív saját magam felé? 

Szeretem és becsülöm magam annyira, hogy ha mindig őszinte vagyok magamhoz és a környezetemhez? 

Szeretem és becsülöm magam annyira, hogy nem akarok senkit sem megváltoztatni, irányítani, megmondani neki, mit, hogyan csináljon? 

Bár "emlékszünk" rá valahol mélyen belül, hogy a szív adja az IGAZ válaszokat....mégis, hányszor döntünk az ego és nem a szív hatására? 

És hányszor felejtjük el azt az alapelvet, hogy: "Szabadon önmagam lehetek, és másoknak is megengedem, hogy szabadon önmaguk legyenek"?

Emlékezni és a felidézett emlékeket alkalmazni két különböző dolog......... 

Az utóbbi tanulásra méltó és csodálatos folyamat.........

Tapasztalatok......

Az elmúlt napjaim érdekesen alakulnak. 

Bizonyos "nem várt" (bár tudjuk, véletlenek nincsenek) élethelyzetek megmutatták, mennyire is "fejben" dől el minden. 

Mennyire nem mindegy, hogyan és miként gondolunk magunkra, a minket ért hatásokra. Milyen szinten viszünk érzelmeket ezekbe a helyzetekbe, bár szükségtelen, hiszen egy egyszerű ténymegállapítás is elég lenne a helyzetre vonatkozóan. 

Hogyan kerülünk a jelenünkből nagyon hamar abba a "jövőbe", amiről fogalmunk nincs és nem is lehet......

Mennyire előtérbe tud kerülni a NEM, hogyan sikerül egyre lejjebb és lejjebb ásni abban a bizonyos gödörben, ezáltal "biztosítva" azt, hogy véletlenül se kerülj feljebb egy centivel sem. 

Hogyan alakul át az a "biztos, általunk erősnek minősített" hit, ami bennünk van. 

És aztán rájövünk arra is, hogy a hit nem az a bizonyos nagybetűs HIT...... a közelében sem járunk......

És mikor végre az aggodalmad át tudod fordítani fohászba azáltal, hogy gondolataid újraírod......

mikor kimondod: LEGYEN MEG A TE AKARATOD!.......

akkor ér döbbenetként a felismerés, hogy amit csinálsz nem áramlás, csak egy óriási nagy feszülés az ÉLET-tel szemben........

Kívánságok.....

Azt kívánnám, hogy érezze meg mindenki magában legalább pár percre azt a "valamit" ami igazán ő maga....

hogy mind a férfiak, mind a nők érezzék azt az ős, Teremtő erőt, ami bennünk van,  és ami biztosítja azt, hogy többet ne legyenek fájó, hiánypótló kívánságaink......,

mert ha megélnénk azt a minőséget, ami bennünk van mélyen, IGAZÁN megélnénk........

a hiányok megszűnnének....

Szükség....

Sokszor felmerült régebben bennem, mire is van szükségem?

Nap, mint nap próbáltam különböző helyzeteimből adódóan válaszolni a kérdésre. És nap, mint nap rá kellett jönnöm, hogy amire szükségem van, nem materiális világunk egy kelendő áruja, amire - tévesen - azt gondoljuk, szükségünk van ahhoz, hogy éljünk.

Felmerül a kérdés ezzel együtt: mi hajt bennünket? Pl. a kényelem? Vagy csak a kényelem utáni vágy? Hiszen ezek a materiális "javak" csak „pillanatnyi” kielégülésünket hozhatják meg. Aztán? Indul a hajsza egy újabb verzióért.

Mert MEGÉRDEMELJÜK.

Amire szükségem van, bennem van.

Ha elő tudom csalogatni, és élni tudok a lehetőséggel, amit önmagamtól kapok, akkor megvan mindenem.

"Szükségem van arra, hogy olyan emberek vegyenek körül, akik Azonos Törvényűek, mint én.

Szükségem van csendre, és magányra, túl hangos világunk.

Szükségem van arra, hogy szeretet adhassak, és, hogy ne tegyek különbséget emberek között.

Szükségem van rá, hogy véleményt nyilváníthassak, ne bíráljak.

Szükségem van rá, hogy megértsük egymást, ne csak azt akarjam, hogy engem értsenek meg.

Szükségem van türelemre, hogy a nehézségek könnyűvé alakulhassanak.

Szükségem van arra, hogy elfogadjak, ne csak beletörődjek.

Szükségem van tudatosságra, mert a tudat nélküli lét fájdalmat okoz.

Szükségem van rá, hogy az üresség, ami bennem van, tartalommal teljen meg."

Neked mire van szükséged?

Egységben....

A változás bennünk van. Minden sejtünkben, minden gondolatunkban. A változás bennünk lüktet, míg élünk. Miért fojtanánk hát le? Miért gondoljuk azt, hogy minden napunkat, minden pillanatunkat ugyanúgy kell leélnünk, anélkül, hogy IGAZÁN átélnénk a változás adta gyönyörűséges pillanatokat?

Kapunk egy feladatot. Mi történik? A már megszokott sémáink alapján kezdünk el gondolkozni. Gondolkozásunkat általában meghatározza a megfelelési kényszer. Sajnos......

A félelem, hogy nem fogunk jól teljesíteni. A félelem, mely nem engedi, hogy magunkra figyeljünk maximálisan, hogy meghalljuk, mit is akarunk igazán. 

Ellenben, ha el tudjuk engedni ezeket a félelmeket, kinyílik a világ. A megoldandó feladat játékká válik. Több oldalról tudjuk szemlélni, újabb és újabb szépséget fedezhetünk fel benne. S, ha így nézzük, a megoldások száma is megnő. A variációk sokasága szinte elborít minket, lubickolhatunk bennük. 

És hát mi is jobb annál, mintha játszhatunk? Önfeledten, elfelejtkezve magunkról, gyermeki tisztasággal és örömmel.

A feladatból játék lesz, s szinte incselkedve hívogat, gyere létezz velem együtt. Ne megoldandó probléma legyek számodra, hanem átélendő szépség.

Töltsön el mindenkit nyugalommal az a sokszínűség, amiben élünk. Töltsön el nyugalommal, és érezzük meg, pont ez a sokszínűség az, ami miatt nem lesz unalmas az életünk.  

És bár ilyen sokszínű a világunk, az EGYSÉG-érzet mindenkiben ott van. 

Mélyen, belül, de ott van. 

És segít, hogy tudd: bármi történik is, nem vagy egyedül soha.......

Pillanatról pillanatra.....

Soha nincs két ugyanolyan pillanat. 

 

Vegyük észre, hogy minden pillanat más és más, minden pillanatnak különleges varázsa van. Engedjük, hogy ezek a pillanatok megérintsenek a szívünk mélyén minket. 

 

Legyen állandó és eleven várakozás bennünk minden pillanat iránt, amit megélünk.

Bennünk van a reagálás képessége. Használjuk ki. 

Reagáljunk rögtön és szívből, bármi is ér minket. 

Reagáljunk, hogy reakcióinkat érzékelje a környezetünk, s választ kaphassunk rá. 

 

S, ha megkaptuk ezt a választ - érintsen minket "jól" vagy "rosszul"...... 

.....legyünk hálásak érte, köszönjük meg .....

Jó tanács.....

Azt mondom másoknak "tanácsként": szeress. Nem számít más, csak a szeretet. 

Ilyenkor sokszor hallom vissza azt, hogy: "jó, szeressek, de mi van, ha viszont nem kapok szeretetet? Mi van, ha megint bántani fognak?"

Hát igen.... jó kérdés.....

De. Egy dologról elfeledkezünk. A képlet pedig igen egyszerű. 

Ha szeretet adok, idővel szeretetet is kapok vissza. 

Ha a szeretetemért szeretetet "akarok", az elvárás. 

Ha nem várok el semmit a másiktól, akkor nem is akarom, hogy megfeleljen nekem.

Ha nincsenek elvárásaim a másikkal szemben, nem is tud csalódást okozni nekem.

Ennyi. Nem bonyolult ugye?

Tekintsek várakozással a másik felé. Várakozással, kíváncsisággal, örömmel, és érezzem, bármi is történik kettőnk között, az csak jó lehet. Csak jó lehet, még ha a körülmények esetleg nem is ezt mutatják. 

És, hogy miért? Mert tanulok közben.

Elsősorban önmagamról, a saját világomról......

És ugye tudjuk? Ahogy én változok, úgy változik a világ is körülöttem.....

Ha szeretek, viszontszeretnek.

Ennyi. Nem bonyolult ugye...?

Vele......

Az első találkozás.... az érzés: valamikor ez már megtörtént.....olyan természetesen ismerős Vele minden.......

 

Mikor érzed: minden mozdulatával, szavával segít hogy önmagad lehess..... mikor érzed: tudja, meg kell élned önmagad, ahogy Ő is megéli önmagát, hogy maximálisan megélhessétek az együttlét, a MI gyönyörűségét.....

Mesél, szavai megelevenednek, vele együtt szállsz .... mesél, s miközben hallgatod látsz a szemével..... szavai által életre kelnek a múlt emlékei..... érzelmek kavalkádja, amibe általa kerülsz...... 

Szemébe nézel, és magad látod benne..... olyan megnyugtató megpihenni a tekintetében.....

Szélbe suttogott szavak.....  érintések, amiket jó érezni.....  lélegzet, mi elakad a jelenlététől...... szívek, mik egyszerre dobbannak..... élvezet, mit Ő maga, a lénye ad.....

Furcsán melengető érzés Vele lenni.....

A szerelem útja....

Amikor két ember szereti egymást, akkor szabadok, egyének.

Van szabadságuk, a szeretet nem kötelesség.

Szabadon adnak egymásnak, és szabadon nemet mondhatnak.

Ha a szerelmes emberek igent mondanak egymásnak, az a saját döntésük, nem engedelmesség, nem valamilyen elvárásnak való megfelelés.

Élvezetet lelsz abban, hogy szeretetet adsz, ezért adsz. És bármelyik pillanatban megváltozhatsz, mert semmilyen ígéretet nem tettél, nem vállaltál semmilyen elkötelezettséget.

Két szabad egyén maradtok: szabadon találkoztok, szabadon szerettek, az önállóságotok és a szabadságotok érintetlen. 

Ebben rejlik a szeretet szépsége!

(Osho)

A szív útja.....

Az idő néha jótékonyan lelassul körülöttem. 

Lelassul, lehetőséget adva arra, hogy kívülről is megszemlélhessem azt, ami magam vagyok, hogy más szemmel is láthassam magam. 

Ez a lelassulás érdekes módon kiemeli mindazt, ami elnyomásra kerül bennem még mindig a mindennapjaimat élve. 

Hangsúlyosabbak lesznek ezek a pillanatok kívülről, megmutatva azt, hogy bár a szívem "tudja" a járandó utat, az eszem sokszor mégis másfelé irányítja lépteim. 

Ezek a pillanatok megmutatják, hogy a szív útja, bár nehéznek tűnik, az egyetlen járható út. 

Az egyetlen igaz út, minek a bejárása során olyan magasságokba emelkedhetünk, ahol még nem jártunk... 

Ennek ellenére mégis miért járom még mindig sokszor az ész útját?

Az a legszebb az egészben, hogy ennek a kérdésnek a megválaszolásához is a szívemhez kell fordulni.....

Csodák a világomban....

Mikor történtek/történnek meg a csodáim? 

Amikor nincs bennem szemernyi kétség, nincsenek elvárások a másik iránt, csak kíváncsiság....

Olyan, mintha minden alkalommal, amikor találkozom valakivel, akkor látnám először.... és valahogy így is működik. 

Nem szavak, képek maradnak meg bennem tőle, csak érzések.... És ezt a létállapotot, mikor "csak úgy" vagy, megérzi mindenki, hatással van mindenkire. 

Kire így, kire úgy.... 

Aztán mindaz, amit adunk egymásnak, "visszaépül" belém is.... nos, ez az, ami miatt reggelente ébredéskor bizsereg mindenem, és alig várom, hogy elkezdődjön a nap.... amikor a szívem szinte már fáj attól a sok gyönyörtől, amit jelent akárcsak a szél érintése a bőrömön....ezért van az, hogy az idő, mint "olyan" elfelejtődik, nincs.... hihetetlen érzés, mikor tisztul ki belőlem minden, és nem marad mögötte semmi.... nem tudom, másképp leírni.... csak ÉN magam.... 

Valahogy átminősül minden, és csak azt érzem, tele vagyok energiával, amit át kell, hogy adjak másoknak is....

és ebben az állapotban a szavakat, érintéseket úgy tudod megélni és úgy tudják veled is megélni, hogy nem kötök/nem kötnek hozzá múltbéli dolgokat... 

ebben az állapotban minden szó, minden érintés akkor és ott jelent valamit, ami teljesen más, teljesen újszerű.... és olyan magasságokba repít, ahol még nem jártál......

ilyenkor a test "elfelejtődik", a lelkek azok, amik egyesülnek, és szerelem érzéséhez hasonló, de mégis sokkal másabb, sokkal tartalmasabb érzéseket élsz meg..... 

s mikor később visszagondolsz ezekre a pillanatokra, elöntenek újra és újra az ott megélt érzések......és csak szárnyalsz ismét....