Engedd, hogy sebezhető legyél...

A sebezhetőség nem rossz, nem hiba. Ne szégyelljük, hogy sebezhetőek vagyunk, csak mert a sebezhetőség erőfeszítés nélküli létet feltételezne részünkről.
A sebezhetőség egy állapot, amiről eldöntheted, hogy megéled-e, vagy sem. Nem leszel se több, se kevesebb bárhogy is döntesz, csak MÁS.:))

A taiji azt mondja: erő erővel nem találkozik.

Ha bármilyen váratlan helyzet ér minket, azon nyomban "erővel" reagálunk. Megkeményítjük magunkat, közönyösek próbálunk lenni, álarcokat hordunk. De, miért? Csak, mert így "tanultuk"? Mert ezt látjuk mástól is? Otthon, munkahelyen, a mindennapokban...

Próbálj emlékezni, milyen, amikor megélsz egy általad kellemesnek ítélt helyzetet. Ugye, mivel az emlékeid kellemesek voltak, fel sem merül benned, hogy legközelebb nem így lesz. Így örömmel és kíváncsisággal fogod megélni az újabb, már számodra ismerősnek, és biztonságosnak számító helyzetet.

Nos, a félelmekkel se legyen másképp. Eléjük kell menni, szembefordulni velük, és hagyni, hogy átélhessük őket újra és újra. Nem szabad azon nyomban kategorizálni, hogy biztosan rossz lesz. Azok az érzések az akkori a helyzetnek szólnak. 

Legyen bennünk kíváncsiság: mi fog történni, ha másképp döntünk?

Ne felejtsük el, hogy minden folyamatosan változik. Miért gondoljuk mégis, hogy egy már negatívnak megélt helyzet újra átéléskor nem változhat át pozitívvá? 

És figyeljük meg. Ha egy kicsit is másképp állunk a helyzethez, változni fog az is. Amíg azonban nem vagyunk hajlandóak megélni félelmeinket, fájdalmainkat újra, mindig vissza fogjuk őket "kapni" különböző helyzetekben.

Számomra a sebezhetőség arról szól, hogyan élhetem meg önmagam elfogadva teljes mértékben, úgy, hogy ezáltal tudom igazán szeretni magam és másokat. Arról szól, hogy meg kell ismernem önmagam (mindenki másképp és másképp teszi), ahhoz, hogy boldogságot adhassak másoknak. 
Megélhetjük a szeretetet, a szerelmet, az el- és befogadást, önmagamat és másokat, szépséget, gyönyört, bizalmat, boldogságot, félelmeket , és még sorolhatnám......

És, ha a világunk ilyen gyönyörű, akkor csak EGY kérdés van bennem: ha szeretjük, ha tényleg szeretjük magunkat, miért okoznánk magunknak szenvedést azzal, hogy nem éljük át ezt a szépséget, csak mert félünk attól, ha sebezhetőek vagyunk, elvesztünk magunkból valamit?

Ne feledd, TE DÖNTESZ, hogy másképp legyen.

Dönts úgy, hogy jól érzed magad.... 

Engedd, hogy sebezhető legyél...

Amikor megérzed mennyire nem fontos, mit és hogyan tettél az elmúlt éveidben. Amikor rájössz, hogy csak a pillanat számít, a jelen, amiben élsz. Az számít minden helyzetben, akkor és ott hogyan döntesz. Nehéz. Saját példámból kiindulva, de látva a többieket is, letaglóz, mennyire nem élünk a jelenben, mennyire ragaszkodunk a múlthoz és helyezzük magunkat a jövőbe. Mikor szinte külső szemlélőként látod magad a különböző helyzetekben, amik hosszú éveken keresztül fájdalmat okoztak. Most is megjelennek a démonok, még most is küzdened kell velük, még most is füledbe suttogják: "nézd, ismét bántanak. Emlékszel ugye milyen érzés? Menj, fuss el tőlük, hiszen neked ez fájdalmat okoz! Félsz tőle!"

De, hát mi is a félelem? Mindaz, amit annak ítélek meg, amit a félelem érzésével ruházok fel.

Aztán mégis maradsz. És lassan jobb lesz. A félelem átalakul, átadja helyét egy nagyon mély érzésnek.

Mikor már nem számít, hogy a másik mit mond, vagy tesz. Mert tudod, hogy miért is teszi. Mik azok a félelmek, amik még hatnak rá. Érzed belül mélyen, hogy mi hiányzik neki, mert te is átélted/átéled folyamatosan. Mikor érzékeled magad körül az embereket. Köztük vagy, mégsem tudnak már „anyagukkal” elnyomni.

Mikor tudod, mi lesz a következő szó, vagy mondat, amit hallani fogsz tőle. Mert míg nem változunk, mindig egyazon séma szerint létezünk. Megérezni azt, hogy a sebzett lélek milyen óvatosan, félelemmel fordul azokhoz az apró megérzésekhez, a bizalomhoz, amit kap. És megérezni azt, hogy pillanatok alatt milyen örömmel tudja eltölteni a másikat, ha "rájön", lehet önmaga.

Csak hagyod, hogy áthasson, amit érzel, miközben a másikat figyeled, mikor vele vagy. A szemei. Mindent elmondanak. Belenézni a szemébe, és kiolvasni belőle mindazt, amit még nem tud, vagy nem mer felvállalni. A szívedben érzed ilyenkor mennyivel több minden van mögötte, de még nem kész rá, hogy feladjon mindent. Mennyire lényegtelenek lesznek ilyenkor a szavak. Pedig micsoda erő rejlik bennük! Micsoda hatalom! Ilyenkor mennyire nem jelent semmit, mit is mondunk, mert minden szó, minden mondat értelmet próbál adni annak, aminek nincs szüksége értelemre.

Engedd, hogy sebezhető legyél....

Ahol a tudat, ott az energia...

"Lényünk korlátok nélküli. Szabad.

Nincs olyan külső hatalom, amely korlátok közé szorítaná azt, aki vagy, vagy azt, ahova eljuthatsz.....
Csak a saját félelmed korlátoz Téged. Csak a félelmed megtestesülése mindaz, ami úgy tűnik, korlátoz Téged. Minden félelem sebesülés, amellyel elzárod minden létezőnek egy aspektusát a saját egyéniesített léted tapasztalatától. Minden egyes általunk cipelt sebesülés olyan eseményeket hoz létre, amely a sebet számunkra mindig új fényben és eltérő nézőpontból tárja elénk. A sebesülések visszatükröződnek a valóságunkban azáltal, hogy hozzájuk tartozó helyzetekben jelennek meg." (Story Waters)

Íme a hármas egység.
Képlet a taijiban: tudat-energia-akció.
Képlet a mindennapokra: gondolat-szándék-cselekedet.

Mindenki maga dönti el, hogy milyen gondolatai vannak, mit választ figyelme tárgyául, mihez engedi energiáit áramolni.

Ha dühös vagy, dühödet táplálod, ha boldog, a boldogságodat. :))

Nem az emberek és a dolgok miatt érzünk bármit is.
TE döntesz úgy, hogy megengeded mindazt az élményt, amely téged érzelmileg befolyásol. Csak döntés kérdése, hogy milyen élményben veszel részt.

FELELŐS vagy saját életedért, hiszen TE VAGY, AKI A DÖNTÉSEIDET HOZZA.

A felelősségvállalás önmagamért nehéz. Nehéz, mert akkor el kell engednem azt, hogy másokat okolok mindazért, ami velem történik, el kell ismernem, hogy magam építem fel saját korlátaimat. 

De, higgyétek el, nincs annál csodálatosabb, mikor rájössz: azzal, hogy magad teremted, meg is változtathatod.

Szabadon, egyik-napról a másikra döntve úgy, hogy attól a pillanattól kezdve másképp lesz.

Próbáld elengedni a félelemmel szembeni ellenállást. Hagyd, hogy megtörténjen, amitől félsz, s így megszabadulhatsz tőle.

Engedd, hogy sebezhető legyél....

Nem ítélkezel...

Talán ez a legnehezebb. Nem megítélni semmit és senkit. Nem kimondani azon nyomban: ez jó, vagy rossz. Ez az a polaritás, ami megfoszt bennünket az Egység megélésétől. Mindenki a maga nemében tökéletes. Nincs jobb vagy rosszabb, csak MÁS van. :)))

Imádom a formagyakorlatot "eljárni" akár egyedül, akár csoportosan. Mindig újabb és újabb érzést ad, mindig többet és többet kapok általa. Aztán ott vannak azok a helyzetek is, mikor például olvasgatok. Nagyon szeretek olvasni. Ilyenkor nincs más, csak én és a könyv. A külvilág megszűnik, testem laza, csak a könyv által megjelenített képek sorakoznak az elmémben. Majd szépen megjelennek az érzések is, amiket az olvasmány kelt bennem. 
Megtörténik, hogy egy idő után a test elkezd jelezni, már nem "elégíti" ki, hogy csak az elmémet táplálom. Tudom, taijiznom kell. Nem sokat, pár mozdulat is elég, de kell. 

Ilyenkor nincsenek gondolatok, CSAK a mozdulatok. Nyugalom, szépség, melegség, csend jellemzi ezeket a pillanatokat. 
Másodperceken belül elönt az a gyönyör, amit annyira szeretek, amikor tudom: ÉN vagyok jelen ITT és MOST. Amikor átjár az energia, s megjelennek az ismerős érzések.
Egyedül vagy, és mégis, van valami nagyon erős hit benned: "TUDOD", NEM VAGY EGYEDÜL mégsem. Kapcsolódsz mindenhez és mindenkihez, mert egy vagy velük minden lélegzetvételeddel, minden gondolatoddal.  

Egy idő óta, ha megismerkedek valakivel, az első gondolatom az, hogy mennyi mindent tanulhatok tőle. Nem rémiszt már meg, hogy hogyan fogom majd magam érezni abban a helyzetben. Kíváncsisággal, örömmel élem meg ezeket az alkalmakat. 

És láss csodát. Ahogy én megélem, azt kapom vissza másoktól is. Mikor megölel például valaki, és ott az érzés, mintha láthatatlan szálon keresztül kapcsolódnál hozzá.
Ad és tudom fogadni, adok és ő is fogad. Nem kapsz és adsz se többet, se kevesebbet, csak annyit, amit fogadni és adni tudsz. Mostanában olyan emberekkel találkozom, akik nem hagynak túl sokat agyalni. Olyan helyzetekbe kerülök, ahol sokszor egyszerre kell megélnem a jelent, és átélnem a múltat. Kissé paradoxon állapot. Nagyon szeretem ezeket a helyzeteket. Ilyenkor megérted, mennyi mindent cipelsz magaddal folyamatosan hasztalanul, hiszen csak gátolják előrejutásod. 

"Lépted mindig könnyű legyen." (Szőke Lajos) Milyen szép mondat.

Ezek után a találkozások után nincsenek hiányérzetek, nincsenek félelmek, nincs más...., csak VAGY.
Ki tudod mondani: vagyok, aki vagyok. Örömmel fogadom el önmagam. Örömmel fogadok el mindent és mindenkit, mert boldogsággal tölt el létezésük. 

Tudod, szerepük van az életedben. Érzed, nem kell megmentened sem magad, sem másokat emberektől, helyzetektől. Mindent, amibe belekerülsz, magad teremted meg. És ahogy megteremtetted ezeket a helyzeteket, úgy teremthetsz másokat, amik majd a jövőd lesznek. Ezek a gondolatok mérhetetlen nyugalommal, biztonsággal, bizalommal töltenek el.

Mindenki maga dönti el, hogy milyen gondolatai vannak, és mit választ figyelme tárgyául. 

Ahol a tudat, ott az energia.....

Kell ennél több? :)))

"Pár szóban" mit is jelent számomra a taiji. :)

A taiji.

Minden lágy, nyugodt, laza és természetes. A kezed magától mozdul, tested minden porcikája enged, nem feszül. Mikor meglepődsz, hogy akárcsak evésnél a kanál milyen természetes módon emelkedik fel az asztalról a kezedben. Minden mozdulatod mélyről indul, és ugyanoda érkezik vissza. Mikor sétálsz, és érzed, hogy nincs semmi erőltetett a mozgásodban. Mikor nekiállsz a formagyakorlatnak és fáj a lábad. Az eddigi görcsölés helyét átveszi egy nyugodt hang: fáj, de ez is a tied. Éld meg, engedd, hogy átjárjon, figyeld magad közben. És mikor mindez megtörténik, a fájdalom szép lassan háttérbe szorul, és már nem érzed, hogy létjogosultsága lenne. A rossz gondolatokat elmossa valami, nem tudsz rájuk visszaemlékezni percekkel később. Mintha valaki járna a nyomodban, és kipucolna mindent, ami nem odavaló.

Taijizol és érzed, hogy valami ismeretlen erő viszi a kezed, nem is tudnád máshová helyezni, csak a helyére, mert ez az erő mást nem enged. Furcsa állapot. Mint egy lassított felvételen. Mozdul minden, a világ kitágul, minden olyan „hatalmas” lesz körülötted. 

Valahogy minden egységben van, aminek részei vagyunk. Ez az egységérzet megfoszt az elkülönültségtől. Együtt vagyunk, egyek vagyunk azokban a percekben. Aztán ezekből a percekből szép lassan órák lesznek, majd napok. 

Mennyire más így érzékelni a másikat. Testek, anyag nélkül. Csak lebegünk ebben a vég nélküli, áramló létben, ahol nincsenek határozott körvonalak, nincsenek óriási kilengések. Ebben az állapotban minden természetesnek hat, a fájdalom, mit magunkban hordozunk, észrevétlenül átalakul és átadja a helyét a csendnek, a türelemnek, a megértésnek, a bizalomnak.

Mikor érzed a formagyakorlat elején (vagy akár a faállás alatt), hogy végigfut a gerinced mentén egy nagyon kellemes melegség, és tudod, igen, megint elkezdődött. A dolgod csak annyi, hogy átadd magad ennek az érzésnek, ne hagyd, hogy belülről bármi befolyásoljon.

Megélni azt, ez a nyugalom erőt ad, tényleg két lábbal állsz a földön. Nincsen belső remegés a gyomrodban, nincs feszültség a lábadban. A földön állsz ugyan stabilan, mégis a föld felett érzed magad.

Kis észlelések ezek, és mégis olyan nagy hatással tudnak rám lenni. És ilyenkor minden törlődik, csak jön az érzés, elönt teljesen, és már semmi más nem érdekes. Burokban vagy, és mégsem vagy egyedül.

Érzed a szelet, a meleget, a nap sugarait, létünk apró mozzanatait. A körülötted lévő tárgyakat, embereket úgy látod, mintha ködszerű fehér felhő venné körül őket.

Minden lélegzetvétellel egyre közelebb kerülsz hozzájuk, egybeolvadsz velük, már nem létezik te és ők. Csak együtt vagyunk ebben a hatalmas erőben.

Nem ítélkezel.....

Ahogy belül, úgy legyen kívül is...

Tény, hogy nem könnyű. Sőt, nehéz. Fájdalmas tud lenni minden gondolat, ha rálátok önmagamra és találok valamit, amit ezidáig nem akartam észrevenni. De, szükség van rá. Csak így lehetsz ténylegesen önmagad, csak így élhetsz meg olyan boldogságot, amiről eddig talán csak olvastál, vagy hallottál. 

És ahogy tisztul a kép, ahogy tisztul a lélek, egyre kevésbé lesz fájdalommal teli. Egyre biztosabban tudod a szíved szavát követni. Egyre biztosabban mutatja meg, hogy IGAZÁN mire is van szükséged. És eljön a pillanat, amikor az életed már nem szenvedésnek éled meg, nem a túlélésre játszol...,

hanem meglátod, hogy ebben az Életnek nevezett csodálatos társasjátékban Te vagy a játékos és a játékvezető is egyben. Sőt, mondjak még valamit?

Te írod a szabályokat is..... 

Kell ennél több? :)))

A taiji maga az élet...

Csak egy kicsit el kell tudnunk vonatkoztatni materializált világunktól, tágítanunk kell használt fogalmaink "megértésén". 

Mikor felkelsz reggel. Az érzés, amivel ébredsz. A hangok, amiket elsőnek meghallasz a külvilágból. A hangok, amiket elsőnek meghallasz a belsődből. A kérdés. Mit kezdesz ezekkel a jelzésekkel a napod alatt? Hagyod, hogy gondolkodásra késztessenek, vagy elhessegeted őket magadtól? Hajlandó vagy "külső szemlélőként" nézni önmagad és az életed? Befogadsz, átértékelsz, megoldasz, vagy ellenállsz? Jó érzést okoznak-e ezek a jelzések? Vagy félelmet? 

Elárulok egy nagy titkot, és erre valószínűleg vissza-visszatérek még a későbbiekben. 

Kétféle állapot létezik: jól érzem magam, vagy nem. Eleven és holt idő. Ha jól érzem magam, és ez megnyilvánul örömben, boldogságban, kiteljesedésben, akkor közel vagyok önmagamhoz, a belső lényemhez. Ha rosszul érzem magam, és ez megnyilvánul bármilyen félelemben, akkor távolodom önmagamtól, belső lényemtől. 

Nincs más (!) dolgunk, mint figyelnünk önmagunkra. Elvonatkoztatva a külvilág zajaitól, mások kritikáitól, a társadalomtól. Figyelnünk önmagunkra és várni a jelzést (hidd el, mindig ott van), hogy amit teszek JÓ ÉRZÉST okoz-e, vagy NEM. A válasz mindig bennünk van. A cselekvés már csak ennek a válasznak - amit meghallunk, vagy elnyomunk magunkban - a külső megnyilvánulása.

Ahogy belül, úgy legyen kívül is....

Miről is akartam írni?

Eredetileg a taiji (Yang stílus - 103 lépés) formagyakorlattal kapcsolatos gondolataimnak szántam.

Halogattam indítását, és aztán ahogy tanulom a taijit, döbbenetként ért a felismerés: amibe belekerültem nem csak egy formagyakorlat, annál lényegesen több. 

Elengedés és megtartás, befogadás és átadás, öröm és fájdalom, erő és lágyság, koncentráció és ellazulás, tudatosság és tudattalanság. 

Áramlás, Egység, a Jelenben létezés művészete. 

A taiji maga az élet...