Csodák a világomban....

Mikor történtek/történnek meg a csodáim? 

Amikor nincs bennem szemernyi kétség, nincsenek elvárások a másik iránt, csak kíváncsiság....

Olyan, mintha minden alkalommal, amikor találkozom valakivel, akkor látnám először.... és valahogy így is működik. 

Nem szavak, képek maradnak meg bennem tőle, csak érzések.... És ezt a létállapotot, mikor "csak úgy" vagy, megérzi mindenki, hatással van mindenkire. 

Kire így, kire úgy.... 

Aztán mindaz, amit adunk egymásnak, "visszaépül" belém is.... nos, ez az, ami miatt reggelente ébredéskor bizsereg mindenem, és alig várom, hogy elkezdődjön a nap.... amikor a szívem szinte már fáj attól a sok gyönyörtől, amit jelent akárcsak a szél érintése a bőrömön....ezért van az, hogy az idő, mint "olyan" elfelejtődik, nincs.... hihetetlen érzés, mikor tisztul ki belőlem minden, és nem marad mögötte semmi.... nem tudom, másképp leírni.... csak ÉN magam.... 

Valahogy átminősül minden, és csak azt érzem, tele vagyok energiával, amit át kell, hogy adjak másoknak is....

és ebben az állapotban a szavakat, érintéseket úgy tudod megélni és úgy tudják veled is megélni, hogy nem kötök/nem kötnek hozzá múltbéli dolgokat... 

ebben az állapotban minden szó, minden érintés akkor és ott jelent valamit, ami teljesen más, teljesen újszerű.... és olyan magasságokba repít, ahol még nem jártál......

ilyenkor a test "elfelejtődik", a lelkek azok, amik egyesülnek, és szerelem érzéséhez hasonló, de mégis sokkal másabb, sokkal tartalmasabb érzéseket élsz meg..... 

s mikor később visszagondolsz ezekre a pillanatokra, elöntenek újra és újra az ott megélt érzések......és csak szárnyalsz ismét....

Egy péntek délután.....

Szavak, hangok, érzések, érintések, elmerülés, befogadás, nyugalom.....

finomság, érzékiség, vágy, ami eltelít, szavak nélküli csend, mi többet mond minden szónál, érintések nélküli kapcsolódás, forróság, mi körbefog....., 

percek nélküli idő, megfoghatatlan pillanatok, szívdobbanások, mik egymáshoz igazodnak, lélegzet, mi elakad......

....ilyen is lehet egy péntek délután..... 

"Lénységi" állapotok.....

Szeretek emberek között lenni. Látni, hallani őket. Látni őket "kívülről", a testüket, a mozdulataikat, amivel kifejezik önmagukat. Hallani őket, hallani miről beszélnek. Hallani hogyan élik át a mondanivalójukat, milyen érzelmeket közvetítenek a külvilág felé.

És érezni őket. Érezni őket úgy, hogy elvonatkoztatok a "kültakarótól", elvonatkoztatok a kimondott szavaktól. És csak hagyom, hogy mindaz, ami felőlük jön, átfusson rajtam. Így egy idő után már nem emberek, hanem "lények" lesznek belőlük, pulzáló, hatalmas "energiacsomagok". Fantasztikus érezni, hogyan kapcsolódunk a világhoz, milyen módon érzékeljük a másikat, milyen hatalmas érzelmekre is vagyunk képesek.

Menjünk ki a természetbe, és csendesedjünk el egy kicsit. Nézzük a környezetünket, figyeljük meg, mi történik körülöttünk. Figyeljük meg, és próbáljuk meg lelassítani mindazt, ami körülöttünk van. Ha felszínesen figyelsz valamit, mint a figyelmünk, az idő is úgy száguldozik. 

A tényleges figyelem, mikor átengeded magadon az érzékeléseket, érdekes módon megváltoztatja viszonyunkat az időhöz. Az idő valahogy "kitágul", elveszti fontosságát, elveszti a makacsul ragaszkodásunkat a múlthoz és jövőhöz. Átalakul minden, és megjelenik a MOST, a JELEN megélése. Megjelenik a pillanat szépsége. Ezekben a pillanatokban az érzékszerveink "élesebben" működnek, szinte minden inger "bántóan" éles lesz, mégis lágy és finom.

Ezekben a pillanatokban érezhetjük meg minden "Lénynek", ki körülöttünk van, az igazi valóját. Mikor "eltűnik" ő maga, és csak a lelke az, ami ott marad.

És ez a lélek gyönyörű. Kivétel nélkül mindenkiben. És mikor "meglátod" másnak a lelkét, meglátod magad is benne. Ez a "gyönyörűség" ebben az állapotban különleges érzékelés... érzékelése mindannak, ami Te vagy ebben a létben, és mindannak, ami körülötted van. Valahogy egybeolvad minden és mindenki. 

Számomra szinte fizikai fájdalmat okozott mikor először "láttam" meg magam másban. Az futott át rajtam, hogy Istenem, milyen gyönyörű is vagyok! Hogy lehet ez? Hogy lehet, hogy eddig ezt nem éreztem még? És fájt a szívem ettől a "megérzett" szépségtől, és vágytam rá, hogy mindig érezzem ezt a pillanatot.

Aztán jöttek a kérdések. Ha mindaz, ami itt van körülöttünk tényleg ilyen gyönyörű, akkor miért fosztjuk meg magunkat tőle? Miért nem akarjuk nap, mint nap érezni? Miért hagyjuk, hogy a "kültakaró" elfedjen mindent?......

Válaszok.... minden, ami bennünk van.... minden válasz mindenkire értelmezhető, mégis minden válasz egyedi, mert egyénhez kötődik....

Olyan egyszerű az egész, és mégis olyan bonyolult....

Élj a pillanatnak, érzékeld a MOST-ot, érzékeld micsoda erő rejlik benne.... és töltekezz belőle......

Menni, vagy nem menni......

ez itt a kérdés.......

De, miért kérdés? Hiszen attól gyönyörű ez az egész, hogy folyamatosan változik minden...... ne akasszuk meg a változást....

Tegyünk meg egy lépést, és hagyjuk, hogy a következő lépések ebből a lépésből induljanak ki.

Hogy merre megyünk majd? Mindig az adott pillanat határozza meg. De, ha meg merjük tenni azt a bizonyos első lépést, a további lépések szinte már maguktól jönnek.....

Minden lépés jó lépés akkor és ott, bárhogy is döntünk.....minden lépés arra szolgál, hogy segítse majd a következőt.....

Tehát mozgásra fel!!!!! Irány az életünk és kezdjük el határozottan rakosgatni a lábainkat egymás után....

Légy megengedő....

Nem tudom, Ti hogy vagytok vele, de engem hihetetlenül lelkesít, hogy ilyen sokszínű és gyönyörű a világunk :))) Minden mindennel összefügg, mindennek van értelme (függetlenül attól, hogy valaha "rájövünk"-e). 

És hát mindent MI alakítunk!!!! 

Ez pedig a mélységes nyugalom érzését adja, hiszen VÁLTOZTATHATOK bármin!!! 

Hihetetlen tapasztalás az, amikor megengedsz valamit magadnak, amit addig nem (itt elsősorban érzésekre gondolok), és csak azt veszed észre, átfordult minden.

Légy megengedő önmagaddal! 

Hagyd, hogy kibontakozzon minden benned, ami mélyen belül van. Ha megengedő vagy, nem a félelmeid irányítanak, hanem a belső hangod. Sajnos, a félelmeinket "használjuk", ha biztonságban akarjuk magunkat érezni. Az gondoljuk, ha elengedjük a félelmeinket, elvesztünk magunkból "valamit". De, a félelmek elengedésével nem leszünk kevesebbek......

A megengedés azt jelenti, hogy elengedem a félelmeimet. 

Elengedem őket, és ezzel HARMÓNIÁBA kerülök önmagammal és a világgal. 

A harmonikus lét pedig erőfeszítés nélküli.....

... és egyszer csak a szürke hétköznapokból gyönyörű, színes ünnepnapok lesznek......

Csodák........

.... mikor rád talál egy csoda a mindennapjaidban….. 

Sokszor  az ego félelmei által ezeket a csodákat „lealacsonyítjuk”….. 

sokszor észre sem vesszük, mit csinálunk magunkkal, és a csodáinkkal …… 

sokszor csak egy oldalról tudjuk szemlélni magunkat és csodáinkat……. 

sokszor fel sem fogjuk, csodában van részünk……

mikor egy harmadik személy azt mondja: hálás azért, hogy hallhatott a velem megtörtént csodáról, mert vele ilyen még nem történt….. 

mikor azt mondja, hogy érezzem meg, nem mindenkinek adatik meg az életében, hogy akkora csodában legyen része, mint például nekem…..

és mikor kéri: ne menjek el mellette…..

Együtt egy baráttal.....

Ma csodaszép napom volt. Hosszú idő után ismét találkoztam egy kedves barátommal. Vártam már a találkozást, mert jó vele lenni.... imádom "erejét", bár korántsem mutatta meg  még "igazán" magát.

Őszinte örömmel indult a nap, a viszontlátás őszinte örömével. Mikor megölelt, átfutott rajtam mindaz, amit előző találkozásunk adott, és kellemes melegséggel töltött el, hogy ismét itt van.

Egység-et sugalló, mosolygós fiatalember Ő. Jó mellette lenni, áraszt magából valamifajta finom nyugalmat. Nagyon jó energiái vannak, ahogy mellettem állt, éreztem őt, ahogy egyre több időt töltöttünk együtt, úgy futott át rajtam is újból és újból az a gyönyörű, leírhatatlan érzés, amit akkor kaptam, mikor szívből, örömmel mesélt azokról a dolgokról, amik örömet okoznak neki az életben.

Vele érezni a férfiak azon gyönyörű "tulajdonságát", hogy sokszor egy mondatukkal, mozdulatokkal elsimítanak mindent, feloldanak minden fájdalmat bennünk, nőkben. Jó érzés volt megérinteni, fogni a kezét,  megsimogatni, átölelni, mikor úgy éreztem, szeretném a közelségét. Jó érzés volt kimondani felé az érzéseimet, megosztani Vele olyan dolgokat is, amiket még eddig így magamnak sem vallottam be. 

Jó érzés volt látni, hogy mosolyog. Mosolyog, mert örül annak, amiket én megélek, örül annak, amilyen érzékelésekben részem volt.

És jó érzés volt látni azt a meglepett, gyermeki csodálkozó tekintetet, amikor olyan tapasztalásokban volt része a nap folyamán, amikben eddig még nem......Jaj, ez nagyon jó volt......

Vele csoda volt ma minden perc..... :))))

Mozdulatok, és ami mögöttük van.....

Imádom a taijiban átadni másoknak azt, amit megtanultam. 

Imádom látni azt, amikor megpróbálkoznak a mozdulatokkal, amikor elkezdenek magukra figyelni, amikor azt érzem, hogy harmóniába kerülnek önmagukkal. 

Hihetetlen élmény az, mikor látom a mozgásukból azokat a "gátakat", amik bennük vannak. Valahogy  nagyon mélyről jövő érzések ezek, amiket megmutatnak ilyenkor magukból. A lelkük nyilvánul meg minden alkalommal. A test "öntudatlanul" megmutatja milyenek is vagyunk az adott pillanatunkban, milyen érzésekkel éljük mindennapjainkat. Felemelem-e a fejem a mozgás közben, vagy leszögezem a pillantásom a földre? Ki tudom magam "tárni" a mozdulatokban, vagy a testemhez közel, szinte védve magam tartom a karjaimat? Ki tudok-e lépni úgy, hogy stabil legyen az állásom, vagy picit lépek, mint a mindennapjaimban is? Hogyan élem meg, hogy bár a mozdulatok a testhez "igazodnak", mégis "gondolkodnom" kell, melyik lépés után, mi is jön? Pedig, ha elengedjük magunkat fejben, a test egy idő után emlékszik arra, mit is kell tennie. Érdekes látni, hogy a test tudná a dolgát, de a fej hogyan fogja meg a mozdulatot. Látszik mikor vagyunk mélyen magunkban, és mikor dolgozunk "fejből" sokat. Gyönyörű állapotok.

De, ami a legszebb az egészben. Nem lehet azt mondani, hogy bárki "rosszul" működne ebben az egészben gyönyörben. Mindennek és mindenkinek megvan a helye és a szerepe ebben létjátékban. 

Hiába "látom", érzem, hogy mi az, ami esetleg segíthetne neki..... amíg Ő belül nem kész rá, addig nem tud közelebb férkőzni önmagához. Az én szerepem annyi lehet csak, hogy megmutatom azt az utat, amit én járok, hogy biztosítom őket arról, hogy az edzéseken "nem kell félniük" semmitől, hogy nyugalomban, a saját ütemükben történhet minden. Amit megélnek az edzéseken, az idővel beépül a mindennapjaikba. Amiket megélnek a mindennapjaikban, az megjelenik a mozdulatokban. Csodálatos!!!!

Az ő döntésük, hogy saját életüket hogyan ítélik meg, hogy bizonyos helyzetekben meglátják-e a lehetőséget, vagy sem. Minden döntésünk a magunk tudati szintjén tökéletes. Nem vagyunk sem jobbak, sem rosszabbak egymásnál, nem vagyunk felsőbbrendűek a másiknál, csak MÁS-ok. És ez így szép. 

És azt hiszem, nem is sejtik mennyi mindent tanítanak nekem minden alkalommal, amikor együtt vagyunk.....

Köszönöm nekik :))))

Boldognak lenni, vagy nem lenni.......

Szép dolgokról írsz. Ráléptél egy útra, amin bizony néha nehéz menni, s nehéz sokszor nem visszafelé menni rajta. 

Ez az önismeret útja. A harcosok útja. 

De, ne feledd: a kérdéseidben ott vannak a válaszok is. 

A Te válaszaid. Amik Neked felelnek, a Te világodat tükrözik. Senki másét. 

Ki törődik Veled érdemben? Érdekes kérdés ez. A törődés magad felé kell, hogy megtörténjen magadtól. Miért kell, hogy mindenkit érdekelj? Miért kell, hogy békén hagyjanak? 

Nagyon fontos megérteni, átengedni magunkon: nem a külvilágtól függünk, a külvilág függ tőlünk. Próbáljuk megfordítani mindazt, amit eddig megéltünk. Önmagad kell szeretned először nagyon ahhoz, hogy mást is tudj szeretni. Amíg önmagad nem szereted igazán, hogy tudnál mást szeretni?

Ki mondja meg? Csak Te mondhatod meg. A válaszok Benned vannak. Eljutni hozzájuk nehéz. De, van egy nagyon jó segítőd ebben........ és ez a szíved, és minden érzés, ami benne van. Általában "elsőre" tudjuk, hogyan is kellene dönteni bizonyos helyzetekben. Aztán ezt a belső hangot szépen elhallgattatjuk, szinte megtiltjuk magunknak, hogy megtegyük azt, amit szeretnénk. 

Mert például megjelennek a különféle "elvárások" másoktól (család, kollégák, "barátok", a társadalom). És már nem is azt tesszük, amit szeretnénk, hanem azt, amit várnak tőlünk. 

De, miért? Rajtad kívül ki tudja megmondani Neked, hogy mi a jó? Honnan tudná más, hogy Te mit érzel egy bizonyos helyzetben? Akkor hogyan adhatna "tanácsot", hogyan mondhatná meg, hogy mit is csinálj? 

Miért gondolod, hogy kötekedésnek veszik, amit mondasz, írsz? Hagyjuk meg a kíváncsiságot magunkban, hogy  ne "tudjuk" előre a hallgatóságunk hogyan is gondolkodik arról, amit arról, amit tőlünk kap. 

Lehetsz még őszintén boldog az életben. Ez is csak a TE döntésed, senki másé. És igen, őszintén mindenki felé. Akivel dolgod van az életben, az Veled marad. Akivel nincs, az eltűnik. Még, ha fel is ismerjük, nem merjük "levágni" magunkról a "felesleget", amit cipelünk. A sebeink belül vannak, nem külső feltételektől függnek. Ha azt érezzük, hogy nem vagyunk boldogok, akkor a boldogságunk külső körülményektől függ. Pedig csak a ragaszkodásunk tárgyát képező körülmények elvesztése okozza a fájdalmat. 

Ami elmúlt, ami rossz, és, ha már felismertük, le kell vágni magunkról. Nem szabad energiával táplálni a régmúlt vélt és valós sérelmeit. Gondold el, az a sok energia, amit ide befektetünk, mennyi minden mást is táplálhatna! 

Nehéz út ez, de gyönyörű. Sokszor azzal a bizonyos egy mosollyal kezdődik. Olyan mosollyal, ami belőled fakad, abból a lélekből, aki Te vagy. Akinek kell, ezt a mosolyt megtalálja, és viszonozni fogja. Olyan lesz ez, mint mikor vízbe ejtesz egy kavicsot. Kis hullám indul, ami aztán végigszalad a partig. Hogy ki akar majd a hullámon lovagolni, és ki nem? Nem tudhatjuk előre.

Attól ilyen szép az egész.......