Gondolatok egy szerelemről.....

Egy szerelemről Vele.... egy szerelemről, ami túlmutat mindenen.... egy kapcsolatról, ahol mindkét fél érzi, találkoztak már, ismerik  már egymást....

Mikor az első pillanattól kezdve "tudod", hogy "valamiért" vonzódsz hozzá..... valamiért, amit szavakkal nem tudsz leírni....

Ahol, bár minden tekintet, érintés mélyről jövő és ismerős, mégis soha nincs ott az érzés, igazán "tudnád", ki is Ő.....

Minden pillanat, amit vele töltesz időtlen, áramlik léteken keresztül, örvényként ránt magával.... és ilyenkor érzed, a test csak egy külső burok, egy megjelenési forma e világban....

Minden, ami lényeges, az a lelkek tánca..... kavargó, magával ragadó, pulzáló, végtelenül mély, szenvedélyes, lángoló és kiolthatatlan......

Minden rezdülése a másiknak finom és ismerős, mégsem tudod soha, mi is lesz a pillanat vége.... mert soha semmi nem ugyanaz.... 

az idő elveszti jelentőségét.... 

ilyenkor érzed, magadnak "alkotod" az időt.... mert, amit vele töltesz földi időben számolva  talán hosszú, de a lelkeitek számára csak egy hosszúnak tűnő pillanat.....gyönyörűséges érzések, kavargó energiák, amik emelik a másikat....

Amikor az okoz örömet, hogy érzed az ő örömét.... amikor a testeitek szinte idomulnak egymáshoz, ezzel is az EGY-séget éreztetve... mikor hozzád ér és érintésétől az egész tested bizsereg....mikor vágyod, hogy alvás közben a keze a testeden pihenjen, vagy csak hozzád érjen egy kicsit, csak mert olyan jó...... mikor éjszaka átölel, tudod: haza érkeztél..... energiái burokként vesznek körül, és olvadnak egybe veled....

Mikor már nincs ő és te, csak a mi létezik... történhet bármi, valami kitörölhetetlen, mélyről túlról induló  határtalan érzés jelenik meg, és vezet vele együtt tovább téren és időn túl....

Lelked az ő lelkében pihen....

A benned lakozó gyermek.....

A benned lakozó gyermek... végigkísér egész életedben.
Foglalkozol vele eleget?

Ha a benned lakozó gyermek arra kér, nézz vissza az életedre, milyenek a napjaid, hogy éled meg őket, mit tudsz neki mondani? 

Elmondhatod, hogy nem felejtetted őt? 

Elmondhatod, hogy figyelsz rá eléggé? 

Meghallod a szavát? 

És, ha meghallod, válaszolsz is neki? 

Vagy figyelembe sem veszed, amit mond? 

Szánsz rá elég időt, hogy önmagaddal úgy foglalkozz, hogy a benned lévő gyermeket hallgatva tedd a dolgod?

Azzal a tisztasággal, azzal az örömmel, azzal az önzetlenséggel és egyenességgel, ami gyerekként voltál? 

Azzal a felszabadultsággal, félelmek nélkül, ami akkor voltál.... 

úgy teszed a dolgaid mindennap......?

Nyár...

Csodálatos nyaram volt..... 

Bár "fizikai" síkon sok olyan dolog ért, ami "nehézzé tette" a napjaimat, de mégis, ilyen szép talán még nem volt soha. 

Minden napom - hol "hangosabban", hol kevésbé hangosan - megmutatta, hogy minden csak tőlem függ. A velem megtörtént dolgoknak én adok minőséget. Én döntöm el, mit jelentenek számomra.  Én döntöm el, hogy megengedem-e magamnak, hogy jól érezzem magam minden helyzetben.... megengedem-e még mindig, hogy a régmúlt eseményei, tapasztalatai befolyásolhassanak-e, vagy sem. Vagy "egyszerűen" NEM-et mondok az elmúlt félelmekre, és új lappal, tisztán indulok tovább. 

Olyan ez, mint amikor lépcsőt jársz...... fellépsz egy lépcsőfokot, és azt gondolod, érzed: ÉN már "elértem" valamit, igen, ÉN már megmutattam, hogy az önismeret útját járom, ez igen, ÉN vagyok valaki......és természetesen rögtön meg is osztod másokkal ezeket a felfedezéseket, és igyekszel "rávenni" őket, aszerint éljenek, ahogy te....olyan tudatosan, ahogy te is teszed......

Aztán, mikor jönnek az újabb és újabb próbatételek, bizony rá kell jönnöd, hogy bár minden azzal a bizonyos első lépéssel kezdődik, de a mozgás folytatódik, nem áll meg.... nem lehet kijelenteni, hogy KÉSZ vagyok, ilyen nincs....... és megérzed azt is, hogy az elméd kreálta mindazt, amit tudatosságnak hittél......

Borzongással tölt el, mennyire tud még mindig magával ragadni a múlt árnya, a vélt és valós sérelmeim..... és mindez úgy, hogy közben "kívülről" látom magam, érzékelem, hogy az egom harcol, övé lehessen az utolsó szó....

És valami hihetetlen béke és nyugalom tölt el, mikor sikerül elcsípnem azokat a pillanatokat, mikor minden nagyon is rólam szól.....Ilyenkor egy nagyon mély, nagyon erős érzés indul el a szívemből és terjed szét bennem..... 

Nehéz mostanában írni. Nehéz, mert ezzel a békével és megnyugvással együtt jár a csend is. Mikor úgy érzed, nem tudod megosztani az érzelmeidet másokkal, mert a szavak el nem mondhatják, mit érzel. És mikor rájössz arra is, hogy ami TERMÉSZETES lesz az életedben, arról nincs mit beszélni. Az csak úgy VAN, áramlik, létezik együtt veled és a világgal. A TERMÉSZETESSÉGBEN nincsenek kérdések, nincsenek válaszok, csak VAN-ság van. 

Csodálatos nyaram volt......

Környezetszennyezés.....

Környezetszennyezés. Ugye ismerős a fogalom? Hányszor halljuk, tapasztaljuk mit is jelent.

De környezetünk nemcsak az emberek által eldobált szeméttel, a levegőben összegyűlő porral, az autók égéstermékével van tele. Hanem negatív gondolatok és érzelmek lenyomatával is.

Az érzelmeinknek megfelelően - legyünk akár dühösek, vagy határtalanul boldogok - energiahullámokat bocsátunk ki magunkból. Ahol a tudatunk, ott lesz az energiánk is. 

És míg dühünkkel, kimondott rossz szavakkal felemészthetünk, életeket tehetünk tönkre, addig szeretetünkkel gyógyíthatunk, felemelhetünk bárkit.

A szavaknak hatalmas ereje van. De a kimondatlan szó is, mi gondolat marad, energiaként sugárzik belőlünk. 

Ne feledjük, hogy öntudatlanul szórjuk nap, mint nap  negatív hullámainkat, nem törődve azzal, hogy ezekkel a negatív hullámokkal ugyanúgy mérgezzük a környezetünket, mint például az eldobált szeméttel....

Ezt hívják mentális környezetszennyezésnek......

Nagy utazás.....

Térben csak pár kilométer, időben csak percek, órák..... mégis negyed évszázadnyi emlékfoszlány, ezernyi ujjongó örömérzés, fájdalom, szeretet....... 

A vonat ablakából kinézve mintha a táj örökös változása is jellemezné az életünket.

Felbukkanó nagy állomások, és olyanok is, ahol soha nem állt meg a vonatunk ... kisebb megállók, ahol keveset időzünk és már rohanunk is tovább dolgunk végeztével.

Szülők, barátok, szerelem, életutakat meghatározó személyek.....

Mennyi apró kis puzzle darab, mennyi apró kis lépés, ami ahhoz vezetett, ahol most tartunk. Mennyi "mi lett volna ha?" gondolat.....

Az út, amin végigvonatozunk, az hogy személy- vagy gyorsvonatot választunk, hogy visszatérünk-e már egyszer meglátogatott állomásainkra, hogy hány ember foglal mellettünk helyet a vonaton, hogy utunk hány sínpáron keresztül fut és merre kanyarog.......csak tőlünk függ.......

Csillagok találkozása.....

"Szeretnéd tudni, hogyan válhat az ember csillaggá? 

 Püthagorasz erre azt feleli: Ne edd meg a szívet! 

Szeretnéd tudni, milyen kapcsolat van az ember és a csillagok között?   

Csak az az ember emelkedhet csillagmagasságokig, aki szeret; csak az találkozhat csillagtársával, akit szeretnek. Ha két ember egymásra talál, végtelenné tágul a tér, elmosódnak a tengerek, hegyek, sivatagok körvonalai; öröklétnek tűnik az idő, melynek egyetlen valóságos része: a pillanat. 

Ugyanazt látják a világból, amit a csillagok a földre tekintve. Lágyabbá válnak a színek, kellemesebbé a hangok, a vasziliko (Görögoszágban honos nagyon szép és illatos virág; a lélek szimbóluma) illata betölti a mindenséget; fogékonnyá, szárnyalóvá lesz a lélek, megduplázódik a tetterő. 

Ne edd meg a szívet, hogy a csillagok közé emelkedhess! 

Platón a szerelmet az élet végzetes keserűségének nevezi. 

Azt is mondja: aki szeret, az meghal a maga számára, hogy a másik számára élni tudjon. Nála a szerelem önkéntes megsemmisülés. 

Amennyiben belehalunk a szerelembe - itt a viszonzatlan egyoldalú vonzalomra gondolok -, úgy valóban keserű; de ha szeretünk, és viszontszeretnek én ezt így nevezem: csillagok találkozása. 

Aki szeret, önként átlép egy másik, a tértől, időtől, világoktól független dimenzióba, hogy ott találkozzék a szeretett lénnyel, aki az ő kedvéért önként átlépett a tértől, időtől, világoktól mentes dimenzióba. 

Életet jelent a csillagok találkozása. 

Lemondás, fájdalom, keserűség nélküli életet - boldog életet: az ember számára elképzelhető legboldogabbat." (Tatiosz)

Szeretve lenni.....

Adni jó. Kapni is jó.

De, tudjátok, mi a legjobb? 

Megengedni magadnak, hogy IGAZÁN kaphass. Úgy, hogy nem félsz a másiktól, hogy beengeded őt teljesen magadba, hogy bízol magadban. Ha bízol magadban, másokban is bízni fogsz.

Mert, ha ez nincs meg, bár szeretsz és tudsz is adni, mégis, a lényeg veszik el. Ha megengedő vagy magaddal szemben, ha engeded, hogy kaphass másoktól, gyönyörű állapotokban lesz részed. 

És gyönyörűséget okozol annak is, akinek megengeded, hogy adjon neked. 

Hát, rajta! Engedd el a félelmeidet, legyél megengedő magaddal szemben, legyél bátor és szeresd magad. 

Engedd, hogy szeressenek.....

Igazán, olyannak, amilyen vagy. Mert gyönyörű vagy.....:))))

Szavak.....

Kimondottak és kimondatlanok.... félelem, vágy, erő.... szomorúság és fájdalom..... öröm és boldogság.....

mire képesek a szavak....!!

A szavak mögé zárt érzések.... mindenkinek mást és mást jelentek kimondva és kimondatlanul....

és bár az érzés lehet erős és mindent felülíró, a szavak sokszor elnyomják még ezeket a mély érzéseket is....

Talán.....

Nincs végcél, nincs elérendő állapot. Nincs más, csak a pillanat.
Nincs más, csak nagyon mély szeretet.
Ebben a szeretetben nincs félelem, nincs fájdalom, nincs kényszer.
Ez a szeretet megengedő. Ez a szeretet szabaddá tesz. Nem köt meg és nem korlátoz.
Ez a szeretet tanító.
Ez a szeretet megnyugvást hoz és feloldoz minden "bűnöd" alól, amit magad ellen követsz el.
Ez a szeretet csak ad, mert tudja csak akkor működik, ha két szabad, önálló egyén a szereplője.
És ez a szeretet bármikor megváltozhat, mert semmilyen ígéretet nem tettél és neked sem tettek....
És mire mindezt megéled, csak reménykedsz, hogy még nem késő......

Talán megértettem, miért is érdemes élni...

Emlékezni, tanulni........

Emlékezni arra, hogyan is kellene........

Emlékezni rá, hogy EGY-ek vagyunk, hogy tanulni jöttünk ide, hogy lelkek vagyunk mindannyian.......

Nehéz. 

Saját tapasztalat, de gondolom vagyunk így egypáran mások is: hiába "emlékszem" arra, hogyan is kellene, mindaz, ami magam vagyok a jelen tudatosságomban, sokszor nem "elég" arra, hogy ezt a mindennapokban ténylegesen alkalmazni is tudjam. 

Egyszerűnek tűnik: "Becsülöm és szeretem magam." tényleg így van? Minden nap ezzel a biztos "tudással" kelek és fekszem? Soha nem mondok/teszek magammal olyat (pl. egy "de, hülye vagyok" felkiáltás sem hagyja el a szám), ami negatív saját magam felé? 

Szeretem és becsülöm magam annyira, hogy ha mindig őszinte vagyok magamhoz és a környezetemhez? 

Szeretem és becsülöm magam annyira, hogy nem akarok senkit sem megváltoztatni, irányítani, megmondani neki, mit, hogyan csináljon? 

Bár "emlékszünk" rá valahol mélyen belül, hogy a szív adja az IGAZ válaszokat....mégis, hányszor döntünk az ego és nem a szív hatására? 

És hányszor felejtjük el azt az alapelvet, hogy: "Szabadon önmagam lehetek, és másoknak is megengedem, hogy szabadon önmaguk legyenek"?

Emlékezni és a felidézett emlékeket alkalmazni két különböző dolog......... 

Az utóbbi tanulásra méltó és csodálatos folyamat.........