"Megismerkedtem valakivel. Második találkozásunkkor egyik másodpercről a másikra beleszerelmesedtem. Nem voltak gondolatok, miért ő és miért akkor…csak érzések…. különleges kapcsolat valakivel, akit előtte nem ismertél, mégis mintha mindig is veled lett volna.
Akivel minden perc ismerős volt, mégis újdonságokkal teli, akivel minden pillanat mérhetetlen nyugalomban telik, mégis rengeteg izgalmat rejt magában, akivel minden, de minden egyszerűen természetes…..
A szerelem perceiben az ego felolvad, nincs szerepe…..
Aztán idővel a rengeteg félelem, amit cipelek magammal felülkerekedett, és elnyomta szív hangját…..és azok a szenvedés percei…..
Megindul valamiféle harc a lélek és az ego között….. és az ego ellenkezik, ellenkezik, de a lélek hangja erős, bármennyire is próbálja az ego elnyomni. Pedig hogy ellenkezik az ego még ilyenkor is!
Aztán ismét találkozunk. És jön megint a megnyugvás, az érzelmek kavalkádja, melyekbe beleolvadni annyira jó.... aztán eltelik megint pár hét. Várom, hogy lássam és találkozzunk….
És minden pillanat ismét egy csoda, amit Vele tölthetek. Aztán jönnek a szenvedések ismét.... majd újra találkozunk. és mikor elbúcsúzok tőle egyetlen szó jut eszembe utána: MINDEN. Semmi más. Ő maga a MINDEN, és ezáltal az is, ami én vagyok. És megint minden olyan természetes. Mintha egy burokban lennék, olyan mélyről jövő bizonyosság és szeretet vesz körül, amit nem éreztem még soha.
De az ego tovább ellenkezik. Mert az ego, mikor elveszti szerepét, félni kezd, és megtesz mindent, hogy úgy érezd, nélküle senki vagy.
Azonban az együtt töltött kevés idő mindent felülír. Találkozok vele ismét.... halk és megnyugtató szavaival magasba emel és hagyja, hogy magam "lássak" meg mindent, amit ő már régóta lát, de tudja, nem tiszte, hogy formáljon.
Lágy és finom mindaz, amit tőle kapok, mégis vad és szenvedélyes, magával ragadó, hatalmas erejének nem tudok ellenállni.
Arra vágyom, hogy megélhessem mellette a NŐT. Azt a NŐT , aki évezredek óta ott bennem “csücsül”, és arra vár, hogy végre kiszabadulhasson. Vágyom rá, hogy megadhassam neki mindazt, amit egy NŐ megadhat a szeretett férfinek. Vágyom rá, hogy érezzem hatalmas teremtő erejét, érezzem fizikai erejét, és érezzem mindent elsöprő haragját is.
Vágyom rá, hogy szabad legyen, mert érzem, szabadsága nélkül elveszik, és elveszek én is.
Vágyom érintését és gondolatait szavakba formálva, Vágyom közelségét, mert ugyan nem tudom igazából szavakba önteni, de érzem, hogy igazi FÉRFI, egy ösztönös Lény…. Ő a szellő, ami simogat, Ő a nap, ami melegít, Ő a levegő, amit belélegzek, Ő maga az Univerzum.
És nincs tovább. mert újbóli találkozásunkkor ismét beleszeretek, holott azt „gondolom”, ez nem lehetséges. És úgy érzem, mindazt, amit éreztem eddig, nem lehet fokozni….. de, rádöbbenek, hogy mégis lehet…..mert érzem, érzem, hogy minden a szívemből indul.
Mikor, mint egy kis fénysugár, melegség kezd el szétáradni bennem, és eltelít teljesen. És akkor tudom, megtörtént….. menthetetlenül beleszerettem ismét, és mégis másképp…..
aztán megjelenik a gondolat: Ő rá vártam egész életemben…."
Akivel minden perc ismerős volt, mégis újdonságokkal teli, akivel minden pillanat mérhetetlen nyugalomban telik, mégis rengeteg izgalmat rejt magában, akivel minden, de minden egyszerűen természetes…..
A szerelem perceiben az ego felolvad, nincs szerepe…..
Aztán idővel a rengeteg félelem, amit cipelek magammal felülkerekedett, és elnyomta szív hangját…..és azok a szenvedés percei…..
Megindul valamiféle harc a lélek és az ego között….. és az ego ellenkezik, ellenkezik, de a lélek hangja erős, bármennyire is próbálja az ego elnyomni. Pedig hogy ellenkezik az ego még ilyenkor is!
Aztán ismét találkozunk. És jön megint a megnyugvás, az érzelmek kavalkádja, melyekbe beleolvadni annyira jó.... aztán eltelik megint pár hét. Várom, hogy lássam és találkozzunk….
És minden pillanat ismét egy csoda, amit Vele tölthetek. Aztán jönnek a szenvedések ismét.... majd újra találkozunk. és mikor elbúcsúzok tőle egyetlen szó jut eszembe utána: MINDEN. Semmi más. Ő maga a MINDEN, és ezáltal az is, ami én vagyok. És megint minden olyan természetes. Mintha egy burokban lennék, olyan mélyről jövő bizonyosság és szeretet vesz körül, amit nem éreztem még soha.
De az ego tovább ellenkezik. Mert az ego, mikor elveszti szerepét, félni kezd, és megtesz mindent, hogy úgy érezd, nélküle senki vagy.
Azonban az együtt töltött kevés idő mindent felülír. Találkozok vele ismét.... halk és megnyugtató szavaival magasba emel és hagyja, hogy magam "lássak" meg mindent, amit ő már régóta lát, de tudja, nem tiszte, hogy formáljon.
Lágy és finom mindaz, amit tőle kapok, mégis vad és szenvedélyes, magával ragadó, hatalmas erejének nem tudok ellenállni.
Arra vágyom, hogy megélhessem mellette a NŐT. Azt a NŐT , aki évezredek óta ott bennem “csücsül”, és arra vár, hogy végre kiszabadulhasson. Vágyom rá, hogy megadhassam neki mindazt, amit egy NŐ megadhat a szeretett férfinek. Vágyom rá, hogy érezzem hatalmas teremtő erejét, érezzem fizikai erejét, és érezzem mindent elsöprő haragját is.
Vágyom rá, hogy szabad legyen, mert érzem, szabadsága nélkül elveszik, és elveszek én is.
Vágyom érintését és gondolatait szavakba formálva, Vágyom közelségét, mert ugyan nem tudom igazából szavakba önteni, de érzem, hogy igazi FÉRFI, egy ösztönös Lény…. Ő a szellő, ami simogat, Ő a nap, ami melegít, Ő a levegő, amit belélegzek, Ő maga az Univerzum.
És nincs tovább. mert újbóli találkozásunkkor ismét beleszeretek, holott azt „gondolom”, ez nem lehetséges. És úgy érzem, mindazt, amit éreztem eddig, nem lehet fokozni….. de, rádöbbenek, hogy mégis lehet…..mert érzem, érzem, hogy minden a szívemből indul.
Mikor, mint egy kis fénysugár, melegség kezd el szétáradni bennem, és eltelít teljesen. És akkor tudom, megtörtént….. menthetetlenül beleszerettem ismét, és mégis másképp…..
aztán megjelenik a gondolat: Ő rá vártam egész életemben…."
